Zárt ajtómon kopogtat az áttetsző remény,
Eljátszom a gondolattal, hogyha beengedném
Mégis elállom az ajtónyílást egész testemmel,
Nehogy bejusson, mellettem osonva el.
Túl sokszor engedtem már, hogy belépjen,
Aztán bűntudat nélkül pofára
ejtsen
Kitartok, de már nem az élni akarás miatt,
Csak mert ez a sors az, mi rám maradt.
S ha meg is halok a reménytelenségtől,
Legalább nem a csalódás lesz az, mi megöl.
▪
nem mostani vers, de gondoltam, miért ne publikálhatnám itt is. :")
YOU ARE READING
Verseim
Poetry____ Egy elveszett lélek dalai, vagy talán csak kósza visszhangjai azoknak. . . . . . ❝Fekete lyuk szívem helyett, Átjárják a végtelenek. Tátongó és sötét lélek, Én már többet nem beszélek.❞ ____
