Mik vagyunk? Kötetlen rabok,
Bilincsekbe vert szabadok –
Verd a rácsot, ó, te balga,
Soha nem lelsz jobb valóra,
Rázd a láncot, szabad szolga,
Egyhamar majd üt az óra.
Úgy halsz meg, hogy nem is éltél,
Kutattál, de sose leltél,
Fáradt fogoly, nézz magadra:
Küzdhet az ember, ha néma?
Ketrecedből nem engednek,
Azt hazudják: érted tesznek,
És azt hazudják, hogy étek
a torkodon legyűrt méreg.
Szabadság ez? Üvegfalak.
Botor az, akit becsapnak.
De balga, ki hisz? Ki küzd, ostoba?
Te szárnyaszegett madár, nézz oda:
Amott a hűs égbolt hívogat,
Neked zeng a szél dalokat,
Érted van, téged szólít minden,
S te itt roskadsz bilincseidben.
A legkínzóbb az a rabság,
Amely egy színlelt szabadság:
Üvegbörtönödből nézed,
Ámde soha el nem éred.
Nincsen kiút – de mégis keresd,
A kinti világot akkor is lesd,
Ha megvakítják két szemedet,
És ha megsüketítenek,
Akkor is hallgass! S ha gyűlölnek,
Te szeress jobban! Ha megtörnek,
Lázadj, bolond! Bár nincs menekvés,
Éltessen mégis a felkelés,
Ha enni nem kapsz, hát egyél dacot,
Ha nincs holnap, várd a tegnapot.
Küzdj, te bolond, küzdj örökké,
Ha ők napsugár, válj te köddé,
Húzd ki magad, szegd fel állad,
Ha ők emberek, legyél állat.
Rúgj és harapj, ha le is fognak,
Merj sírni, ha ők kacagnak.
Ha kitépik hangszálaid, akkor is ordíts,
Ha lángodat eloltják, hát árvizet szíts.
Ha A-t mondanak, légy, ki B-t mond,
Ha ők józanok, légy te bolond.
Higgy az égnek, hogyha a Föld rút,
Örökké vívd ezt a háborút.
Vedd kezedbe sorsod, te sorstalan,
Lelj rá otthonodra, te hontalan,
Sikolts, te néma, láss, te vak:
Ők erősek bár, de mi igazak.
ESTÁS LEYENDO
Verseim
Poesía____ Egy elveszett lélek dalai, vagy talán csak kósza visszhangjai azoknak. . . . . . ❝Fekete lyuk szívem helyett, Átjárják a végtelenek. Tátongó és sötét lélek, Én már többet nem beszélek.❞ ____
