Menj hát. Szabad vagy, mint a madár,
Menj, utad végén majd bárki is vár.
Nem én leszek, nem, én csak itt maradok,
Míg peregnek szemem előtt a futó holnapok.
Búcsúra intem fáradt kezem,
Nem maradhatsz már itt velem.
Üvegvárat húztam fel, s itt ülök most bent,
S érzem, ahogy szépen lassan körém nő a csend.
Miénk volt az őszi napfény, de kihunyt rég,
Már hideg köd van csak itt, és sötétség.
Már a december marcangol jeges kezeivel,
S miként a meleg napot, téged is úgy engedlek el.
Bár gyűlnek fejem felett a tétova reggelek,
Mikor álmatag szemekkel – egyedül – felkelek,
S visszhangok sóhajtják, nem veled, nem veled,
Felkelek mindennap, de örökre nélküled.
És csend van már. Csend és hideg itt legbelül.
Riadt gyermek-lelkem tovább nem menekül.
Csak ülök az ágyamon, révetegen, tétlen,
Otthonomra leltem már e lágy sötétben.
Ismerem a néma űrt: elringat helyetted,
Jobban szeret, mint ahogy te valaha is tetted.
Hagyom, hogy a szél még rólad énekeljen,
De elengedlek, hogy újra enyém legyen minden.
Engedlek hát. Menj, és ne nézz vissza,
Pillants te is a távoli holnapba.
Árnyék maradsz nekem csupán –
Nem nyúlok már kezed után.
KAMU SEDANG MEMBACA
Verseim
Puisi____ Egy elveszett lélek dalai, vagy talán csak kósza visszhangjai azoknak. . . . . . ❝Fekete lyuk szívem helyett, Átjárják a végtelenek. Tátongó és sötét lélek, Én már többet nem beszélek.❞ ____
