Ott álltam a horizont szélén,
s lelkembe ivódott a csend,
Az élet s halál vékony peremén
szabadon engedtem lelkemet.
És akkor nem volt többé olyan
hogy múlt – se jövő, se jelen,
csak meredtem előre hosszan,
merengve puszta létemen.
És nem tudtam, hogy lesz-e holnap
nem tudtam, hogy élek-e,
A holtak némán ott daloltak,
lelkemig hatolt a lágy zene.
Barátom volt akkor a halál,
és az ég, a szél, a fű, a harmat,
mert van, mikor kéz a kézben jár
az élet, a halál és a holnap.
Üres voltam, üres lettem
akkor kicsit, vagy tán nagyon,
Üvegpohárként repedt lelkem
még most is, örökké ott hagyom,
hol összeér az ég és a föld,
édes bizonytalanságban,
és szép lassacskán felszáll a köd,
s süt a nap, és gyenge szél van.
És érzem ízét a szabadságnak,
béklyóimmal lábaimon;
keserédes, furcsa zamat:
ez az élet, én úgy hívom.
YOU ARE READING
Verseim
Poetry____ Egy elveszett lélek dalai, vagy talán csak kósza visszhangjai azoknak. . . . . . ❝Fekete lyuk szívem helyett, Átjárják a végtelenek. Tátongó és sötét lélek, Én már többet nem beszélek.❞ ____
