Magába nyel a nyári est,
Homály-illat zúg a fákon,
S a levelekre szikrákat fest
bíbor ujjával az alkony.
Fényei a felhőkön át
arcomra vetülnek,
Majd átadja véres trónját
a lomha szürkületnek.
Mint kávé a régi tűzhelyen,
Csupán lassú lángon égek.
S a csend dalol most már nekem,
Torkomban rekedt az ének.
Mint óvó lepel, fölém hajol
a langyos vattacukor-égbolt.
Hová is tűnt el a gyerekkor?
Ó jaj, mennyire rég volt...
Tovatűnő árny már, messze,
Éppoly megfoghatatlan,
Akár fűszál rezzenése,
Vagy első fénysugár hajnalban.
Édes íze van a szélnek,
Egy elmúlt alkony hívogat.
Helyettem a fák beszélnek,
Elsuttogják titkaimat.
Csábít egy kósza délibáb,
Elmosódik a szürkület.
Csak némán lépdelek tovább,
Belélegzem a csendet.
Nedves a talaj lábam alatt,
Kavicsok sercegnek,
S én átadom magamat
a véges végtelennek.
أنت تقرأ
Verseim
شِعر____ Egy elveszett lélek dalai, vagy talán csak kósza visszhangjai azoknak. . . . . . ❝Fekete lyuk szívem helyett, Átjárják a végtelenek. Tátongó és sötét lélek, Én már többet nem beszélek.❞ ____
