(...bár nem Petőfi-módra)
Szabadság.
Keserédes ajkaimon ízed.
S te csupán odakintről nézed,
Mint vergődök ketrecemben itt,
Tán nyúlnának felém kezeid,
Mert érezni véllek néha a napkeltékben,
S látlak az égbolt jeges vizében,
A napnyugták fényeiben is látlak,
De túl nagyok ezek a gátak,
És túl vastagok ezek a rácsok –
Mögülök innen hiába kiáltok.
Szabadság.
Miért is létezel, ha mégsem vagy sehol?
Mért ígéred magad, ha nem jössz el semmikor?
Olyan vonat vagy, melyre nem szállhatok soha,
Mert megállít ezernyi sorompónak hada,
Olyan korty vagy, mely torkomon soha le nem csúszhat,
Hiába is török-zúzok minden egyes falat,
Mert kitörni innen képtelen vagyok,
Örökké az árnyékban maradok.
Te teljes vagy, egész és élő,
Hát az én kínnak ódáit zengő
lelkem hogyan is érhetne téged el?
Szavamra csak visszhangod felel.
Mért kiáltsak hát, ha nincsen kiút innen?
Leroskadván csak itt véres börtönömben,
Gúnyos kacajod fülemben cseng,
Az alagút végén csak sötét dereng.
••
(ez a vers pedig, ha minden igaz,
majd a legelső igazi, befejezett regényem lapjairól fog visszaköszönni egyszer.
mert hát "shoot for the Moon",
ahogy az angol mondja,
most még merek nagyot álmodni.)
ESTÁS LEYENDO
Verseim
Poesía____ Egy elveszett lélek dalai, vagy talán csak kósza visszhangjai azoknak. . . . . . ❝Fekete lyuk szívem helyett, Átjárják a végtelenek. Tátongó és sötét lélek, Én már többet nem beszélek.❞ ____
