Verseim

Elmélkedés a halálról

A meredélynek szélén állok,
Én sem tudom, mire várok,
De ha lezuhanok, tudnom kell,
Talán senki, senki nem kap el.

A meredélynek szélén állok,
Viharban, esőben ázok,
Érzem a halál fuvallatát,
Amint nevem után kiált.

Nem tudom, mikor ér majd el,
Nem tudom, ha majdan elnyel,
Fájni fog-e, érzek-e majd,
Vagy csak az ürességbe hajt.

Kegyetlen lesz az a halál?
Vagy lelkemmel előbb táncot jár?
Rögtön elnyel sötét gyomra?
Mennybe visz vagy a pokolba?
Keserű lesz, s szétmar majd egészen,
Vagy tán édes, mint egy érett málnaszem?
Mondd, majd hangos robajjal visz el,
Vagy andalító, halk zenével?

Ha majd egyszer ezer darabra hullok,
Miközben e Földről eltávozok,
Akár véresre szaggat a halál,
Abban a percben, amint rám talál,
Akár hűvös szellőként kap fel,
S ezüstös felhőn szállít el –
Kérlek, zárd lelkedbe emlékem,
Csak hogy tudd, egyszer még léteztem,
S ha majd lélektől megfosztott testemet
a hideg, sötét föld alá temeted,
Kérlek, tégy virágot poros sírhalmomra,
S nevess, mert ahogy itt vagyok ma,
Úgy leszek itt utána is, örökké,
Csak átváltozom majd, mindegy is, mivé–
Leszek majd ég, föld, felhő, szikra, harmat,
Leszek az égen elszáguldó madarak,
Leszek én majd feltámadó szél,
Lepke, méh, virág – minden, ami él,
És a mosolyodban is, hidd el, benne leszek,
Ha majd nevetsz, én is veled nevetek.

A meredély szélén állok
Torkom szakadtából kiáltok,
Ám hangszálaim mégis némák,
Tán kitépték már a problémák?

Mosolygok, mert azt csendben is lehet,
Közben számba veszem az életet.
Bánat – öröm? Mind egyre megy,
A végén majd győz az az egy,
Aki minden, minden fölött áll:
A hideg, édes-bús halál.