Nézd, mivé válunk, nézd meg, mivé lettünk.
Akár egy borospohár, kiüresedtünk.
Mint napon hagyott festmény, megfakulunk,
Mint hó a langymelegben, lassan úgy olvadunk.
Lábnyom leszünk mind csupán a porban,
Éltünk súlyos léptét őrizve magunkban.
Kihunyó parazsak és holt hamu leszünk,
Megleljük önmagunkat, és mégis odaveszünk.
Kámfor leszünk, s az élet savában oldódó anyagok,
S börtönükből szökni már nem vágyó rabok,
Elillanunk, mint levelekről a reggeli harmat,
Mi leszünk a felhők, kik vihart zokognak.
Hangszálunk bereked, torkunk már néma,
Nem nyílnak már ajkaink többé sikolyra.
Árnyék leszünk. S egy láng utolsó lobbanása.
Sóhaj. És könnyek. Utolsót ütő óra.
Kezünk remegése. És a hang a fejünkben.
Mi leszünk a nagy Semmi, és mi leszünk a Minden.
YOU ARE READING
Verseim
Poetry____ Egy elveszett lélek dalai, vagy talán csak kósza visszhangjai azoknak. . . . . . ❝Fekete lyuk szívem helyett, Átjárják a végtelenek. Tátongó és sötét lélek, Én már többet nem beszélek.❞ ____
