Verseim

Útitársak

Kihalt az út. Lassan poroszkálok,
Bár nem tudom, hogy hová s merre tartok.
Előre, előre – tétován lépdelek,
Mégis idegen erők vezérelnek.

Utamat néma, vén fák kísérik végig,
Láthatatlan szemükkel lépteimet nézik.
Ropogós íze van nyelvemen a szélnek,
A fák pedig mellettem régmúltat idéznek.

Suttognak, s szavaik belém ivódnak,
Nem hallom, mégis értem, hogy miről szólnak.
Mesélnek a fájdalomról, s arról, milyen élni,
Holtig tanulni, zokogni, szívből remélni.

Beszélnek a rettegésről, a kételyek hadáról,
A sok leküzdhetetlennek tűnő akadályról,
Elmesélik, milyen a szenvedés, s hány arca van annak;
A létnek bajairól nótákat dalolnak.

Beszélnek a lélekről és a művészetről,
A régi, tán nem-is-olyan-szép időkről,
Szavaik egyetlen dallammá olvadnak össze,
Belélegzem e dalt mélyen a tüdőmbe.

Bölcsnek érzem magam. Azzá tettek kicsit.
Oly sok mindent tudok: s mégsem tudok semmit.
Meséltek az életről, igen, e bölcs öreg fák,
Kik emberek kínjait évekig hallgatták,

Némán álltak az út mentén, hallgatagon,
Elhaladt már mellettük legény s hajadon,
Mindent tudnak ők már, mit rólunk tudni lehet;
Az emberek oly bonyolultak, s mégis oly egyszerűek.

Mindent tudnak arról is, mi a lét maga:
Elért már hozzájuk százaknak sikolya,
Hallottak minden kacagást és láttak minden mosolyt,
Azt is, ami hamis, s nem pedig őszinte volt.

Ismernek ők mindent: itt állnak régóta,
Az ember észre sem veszi – "hisz ez csak egy fa!"
De mi van, ha egy terebélyes, vénséges tölgyfa,
Kit megroskaszt már megannyi évtizednek súlya,
Többet tud, mint amit mi valaha is tudunk?
Ha tudják és látják, hogy a végzetünkbe futunk?

Ha előttük megállva, törzsüket átölelve,
Mely a vastag védőkéregtől már olyan görbe,
Többet tanulhatok, ha jól odafigyelek,
Mint embertől e Földön valaha is lehet?
Ismerik már az életet, ismerik a létet;
Vagy hogyha az nincsen, miről regélnek?