Verseim

Nincs menedék

Ordít a csend, visszhang sikolt,
Elszaladt már minden, mi volt.
És nincs többé menedék,
Sötéten tátong az ég.

Menni kell – csak tovább menni,
Nincs idő máson merengni,
Nincsen idő mosolyokra,
Összetörök darabokra.

Tovább, tovább, tovább menni,
Nem aludni és nem enni,
Ha magam boldogságon kapom,
Biztos a jövőmet rombolom.

Fáj a fény is, már jobb a sötét,
Keserűn szeretem a kávét,
Nem jó már az sem édesen –
Az fáj, ha nem fáj semmi sem.

Kezem remeg, elszorul torkom,
Békében nem lelem nyugtom,
Fájdalom nélkül tátongok üresen,
Pont úgy a jó, ha nem jó semmi sem.

Hogy ki vagyok, rég elfeledtem,
Csak sodor magával életem,
Öklendezek, émelygek már,
Ám mégsem jön még a halál.

Szemem alatt sötét árkok,
Nem sikoltok, nem kiáltok,
Nem vagyok holt, nem is élek,
Nem is hiszek, nem remélek.

Nincs menedék, de nem is kell,
Lelkem még így is útra kel,
Hogy merre tévelyeg, nem tudom,
De többé már nem kutatom.