A messzi horizont hűs türkize hívogat,
A tenger felém vet vad, sós hullámokat,
S ahogy az ég és víz összeér, egymásra nevetve,
A te arcod ívét karcolják lelkembe.
Még ismeretlen ízű nyelvemen a neved,
De azt hiszem, hogy tiszta lapot nyitok veled,
S ez az én lapom, mégis hozzád fut, feléd halad,
Bár tudhatnád – ám ajkaimon súlyos lakat.
Nem beszélek, mert még nem beszélhetek,
Bár egyre repülnek a napok s a hetek,
Itt ülök és várom, hogy eljöjj, de mégsem akarom,
Elszaladnék, és mégiscsak feléd nyúlna a karom,
Egyszerre menekülnék is, és maradnék itt,
Nem akarlak ismerni, mégis ismerném titkaid.
Ragyog az ég: mint kéklő azúr, rám mered –
Éppen annyira kék, mint a te szemed –,
Szinte vádlón s vágyakozva hívogat,
Hallani vélem benne a hangodat.
Az aprókavicsok a bőrömbe vájnak,
Tán mind a vallomásomra várnak.
Amint a vízen megtörnek a napsugarak,
Hagyom, hogy szemeim elkáprázzanak –
A megannyi fénylő, pattogó szikra
mind a te neved suttogja vissza.
És ahogy a tenger dobálja tajtékzó hullámait,
Addig én várok rád, csak csendben megülve itt.
▪︎▪︎
július 19., montenegrói tengerpart.
azt hiszem – és remélem is talán –, ő ezt sosem fogja elolvasni, de itthagyom, hogy mindenki más hadd olvassa.
YOU ARE READING
Verseim
Poetry____ Egy elveszett lélek dalai, vagy talán csak kósza visszhangjai azoknak. . . . . . ❝Fekete lyuk szívem helyett, Átjárják a végtelenek. Tátongó és sötét lélek, Én már többet nem beszélek.❞ ____
