Verseim

Már nem fáj

S így araszolsz lassan, csak lassanként előre
Napjaid feletted elosonnak sietve,
S egyszer csak észreveszed, mit már oly rég láttál:
Már nem érzed legbelül, valamiért már nem fáj.

Már nem fájnak a végtelen, átalvatlan éjszakák,
A dallamok a füledben, melyek csak azt suttogják,
Nem vagy elég, soha, soha nem vagy elég,
A szemed elvakító nap, s emésztő sötétség,
A kislámpád pislákoló fénye, mely egyetlen vigaszod volt olykor,
A talpas kristálypoharadba csillámlón ömlő bor,

A tükrödön ott maradó halovány ujjnyomok,
Mikor magad helyett a tükörképed karmolod,
Az éjjelenként a párnádba fojtott üvöltések,
A néma sikolyok és csendben ejtett könnyek,
A nap karistoló fénye sápatag arcodon,
A mellkasodba szúródó édeskés fájdalom,

Az ablakon lecsorgó apró esőcseppek,
Melyek egymással szüntelen versengnek,
A redőnyön beszűrődő első fénynyalábok,
A sötétben elsuttogott, fájó Miatyánkok,
A képeken a régi éned örömteli arca,
Megfakult képmásod, mely a tükörből néz vissza,

A félrecsúszott terítő, a repedés a falon,
A röpködő légy, mely koppan az ablakon,
A torkodon lecsorgó kávé keserédes íze,
Az elkúszó árnyékok fenyegető réme,
A teáskanna téged gúnyoló sípolása,
A szomszéd gyerekek felhangzó kacagása,

A csillanás a konyhapulton ott felejtett késen,
A sok "tilos megtenned" közt egy "mi van, hogyha mégsem?",
A tévé színes, lehalkított forgataga,
Bőrödön a marcangoló fájdalomnak nyoma,
A pók a falon, a villák a fiókban,
Az utca zajai, mikor már éjjel van –

S egyszer csak rádöbbensz, hogy már nem fáj többé.
Elsuhant a baj, így vált szépen köddé,
Már nem szúr, már nem karistol, nem éget.
Nyithatsz egy új lapot – tisztát, újat, szépet.