Kósza, üres gondolatok,
Kik fejemben kavarogtok,
Magam sem értem néha,
Hogy tőlem mit akartok.
Elmémet megülitek,
Letargiával telek meg,
Valami furcsa, mély rosszkedv
Szállja meg lelkemet.
Gondolkozom.
Életen, halálon.
Melyik a jobb választás?
Én magam sem tudom.
De úgy érzem jelenleg,
A kettő közt lebegek.
Egy szakadék peremén
Lassan elbillenek.
Dobog a szívem,
Lüktet a vérem:
Igen, az élet ezen tüneteit
Még mindig érzem.
Lassan lélegzem,
Mellkasom megemelem
Tüdőm levegővel telik,
Igen, ezt is érzem.
És mégis, lelkem
Üresnek érzem.
Üresnek, hidegnek, fakónak.
Törött üvegszilánknak.
Ez talán élet lenne?
Vagy már a halál kezdete?
Belül szállja meg a testem,
S csak lassacskán végez vele?
Nem tudok sírni...
Nehéz ezt leírni.
Szememből a könnyek
Nem akarnak jönni.
Itt vagyok én,
De bár ne lennék
Bárcsak egy mély óceánban
Szépen elsüllyednék.
A mélyére lehullanék,
Többé már nem szenvednék,
S talán a boldog mennyországban
Mennyei dalt énekelnék.
ESTÁS LEYENDO
Verseim
Poesía____ Egy elveszett lélek dalai, vagy talán csak kósza visszhangjai azoknak. . . . . . ❝Fekete lyuk szívem helyett, Átjárják a végtelenek. Tátongó és sötét lélek, Én már többet nem beszélek.❞ ____
