Verseim

Ars poeticának indult

Költő vagyok.
De mit jelenthet vajon költőnek lenni?
Nagy szónokként a népet vezérelni,
S népi nyelven szerelmes verset írni,
Akárcsak magyar prófétánk, Petőfi?
És ha nem rímel, és a szótagok nem jönnek ki,
Nem hexameter, s nem jók a verslábai,
Akkor nem vagyok költő, csak holmi versíró?
Ha csak lelki gondjaimat elsíró
egyszerű pojáca vagyok – mondd, Petőfi,
Intő ars poeticád vajon lefedi
az utánad lévő századokat szintén?
Mondd meg, kérlek, őszintén,
Nem vagyok költő, ha magamról beszélek?
Ha nem a nép élén, szónokként regélek?
Ha nem megváltást remélek soraimban?
Ha nem mindig bízom egy jobb holnapban?

Költő vagyok.
De mit jelent költőnek lenni?
Tökéletes műveket leírni,
S valóságos zseninek kell lenni?
Hogy ország- vagy világszerte ismerik a nevem?
Ha ott van arcképem az irodalom tankönyvekben?
Mondjátok meg, Ady, Babits, Berzsenyi,
Hát nincsen más módja költőnek lenni?
Hát nincsen más módja a költészetnek,
Csak ha közben ezer fiatal utál meg?
Ha nem látják benned igazán azt, ami vagy – ha
millió csodád belefojtják unott diákokba,
Ha verseidet magolni kell, de nem jön át az érték,
Ha műveidet "elemzés" gyanánt szanaszét tépkedték?

Költő vagyok.
De mit jelent költőnek lenni?
Holt mestereim már nem szólnak,
A síron túlról ők már csak hallgatnak.
De mégis itt vannak, mégis köztünk élnek,
Mert ők nem csak "alkottak" – ők teremtettek.
Mondd, Ady, ha most oldalra pillantok feléd,
Láthatom-e szemeidnek igéző tekintetét?
Itt ülsz mellettem, s itt vagy te is, József Attila?
Segítesz, hogy felzendüljön bús lelkemnek dala?

Ugye nem kell, hogy életemet tragédia lengje be?
Ugye ez nem a nagy költészet alapfeltétele?
Ha nem zuhanok vonat alá, és nem lőnek tömegsírba,
Ha nem nyel el nyomtalanul egy vérszagú csata,
Ha nem lesz házas szerelmem, s anyám
– ne is adja Isten – nem hal meg korán;
Ha nem szöktetek, s nem szöktet meg senki sem Bécsbe,
Ha mindez nem történik, még költő vagyok, ugye?
Azt hiszem, talán most mind bólogattok,
Látom, néhánytok még rám is mosolyog.
Itt ültök mellettem mind, ti holt mesterek,
Hisz nem is vagytok holtak – nem, még mindig éltek.

S a választ máris sejtem.
Sejtem már, mit jelent költőnek lenni,
S talán ezt most el is merem regélni.
A költészet nem kívülről ruházódik rád,
Akár egy magadra öltött télikabát,
Bár lehet tanulni is a művészetet,
De nem a tanulás teszi a művészeket.
S azt kérded, hogy mi a művész-lét ára?
Mert bizony ennek is megvan ám az átka.
Az az érzékenység, mellyel a tűszúrást tőrdöfésnek érzed,
S egy-egy szó számodra lehet halálos méreg,
Mindaz, ami képessé tesz az alkotásra,
Mindaz, mi életben tart – az visz a halálba.

Költő vagyok.
Azt hiszem – biztos ebben nem lehetek,
De mégis érzem, nagy költők, hogy veletek
az oldalamon erősebbé válok,
Nem helyettem dolgoztok: az irányt mutatjátok.
Az irányt – és most talán kérded:
Merre, hol az irány, ez mit jelenthet?
Megsúgom most azt, amit a belső hangom súgott,
Az irány az, ha önmagad teremted meg saját irányod.
Nem kell a már kitaposott ösvényeket járni,
Ha lehet a bozótban új csapást is vágni.

Művésszé nem válik az ember. A művészet benne él,
Teljesen mindegy hát, miről, hogyan regél.
Kimondom hát, költő vagyok, igen: művész.
S ingasson meg ezer vihar, ezernyi vész,
Rontsak el verseket, szótagszámokat,
Ne tudjak alkotni jambikus verslábakat –
Attól még lehetek én magam művészet,
Ha nem is velem nyomtatják tele a tankönyveket;
S ha csak pár lelket, s nem egy egész nemzetet gyógyítok meg –
Ugye, ettől még mindig költő leszek?