Sóhajjá lettél. Torkomon rekedt
tétova félszavakká.
S remegő ajkam a neved
már csak suttogni tudná.
Titok lettél, halott gyertyaláng,
Mi én is voltam s vagyok,
S olyan árnyék vetült ránk,
Mely alatt összeroskadok.
Magamba iszom a csendet,
És tintát sírok a papírra,
Jól tudván, hogy kettőnket
én vetettem a sírba.
De így van talán –
Minden, amit szétrombolok,
elszáll aztán,
S csak én maradok.
És még mindig itt várok,
Hogy valaki elém állva,
Míg csendesen sírdogálok,
Elmagyarázza:
Hogy ölhettem meg valamit,
Ami nem is létezett,
S miért kell gyászolnom megint
a meg nem történteket.
أنت تقرأ
Verseim
شِعر____ Egy elveszett lélek dalai, vagy talán csak kósza visszhangjai azoknak. . . . . . ❝Fekete lyuk szívem helyett, Átjárják a végtelenek. Tátongó és sötét lélek, Én már többet nem beszélek.❞ ____
