Emlékszel még, milyen volt
nagyokat nevetni?
Megannyi szép eltitkolt
álmot dédelgetni?
Emlékszel még, milyen volt
szüntelen remélni?
Kósza ábrándjainkból
várat építeni?
Itt ragadtunk, elakadt
bárkánk a tengeren,
Súlyos romjaink alatt
küzdünk a lét ellen.
Hol rontottuk el, mondd?
Kérdések, de válasz sehol,
Mintha hallanám hangod,
de fejemben csend honol.
Tudunk még majd egyszer
újra hinni és remélni?
A felhők mikor vonulnak el,
s fog-e még nap sütni?
Egyszer vajon elhallgat
az üvöltés agyunkban?
Meghalljuk a hangunkat
a saját torkunkban?
Megrekedtünk. Csend van.
Hallod a némaságot?
Lement a nap a távolban,
felkúszott lassan a hold.
YOU ARE READING
Verseim
Poetry____ Egy elveszett lélek dalai, vagy talán csak kósza visszhangjai azoknak. . . . . . ❝Fekete lyuk szívem helyett, Átjárják a végtelenek. Tátongó és sötét lélek, Én már többet nem beszélek.❞ ____
