Verseim

Elvarratlan szál

Nekem nem szerelem jutott,
vérvörös, izzó szárnyakon,
nem csorgatott édes nedűt
soha le száraz torkomon,
Nem kapott fel szélvész
és nem sodort el nagy ár,
Tétova érzés volt, lassú,
s csak árnyéka maradt már.
Csak megült halkan, szerényen,
hálót bontogatva bennem –
te eltűntél, mint a kámfor,
én meg e hálóban rekedtem.

Fél-szenvedély volt ez,
kimondatlan félszavakkal,
félrecsúszott terítő volt,
nem pedig terített asztal.
Túl sok volt a "mi lenne, ha",
s utánad is csak a "volna" marad,
De már nem fojtogatnak úgy
a torkomban bennrekedt szavak.

Nem verseltem soká rólad:
Ugyan mit írhattam volna?
Túl csúf volt, s túl egyszerű,
mint a legszárazabb próza.
Nem bucskáztak ujjaimból
költői, magasztos szavak,
Csak öklendezni tudtam volna
keserű félmondatokat.
Elfújt lánggá lettem csupán –
egy félbehagyott fejezet.
Elvarratlan szállá váltam
számodra ember helyett.

És lám, most mégis itt ülök,
arról írva éppen verset,
hogy miért nem tudtam írni rólad –
e dal mégis megszületett.
A sors kacaja fülemben cseng,
de mégsem ő nyert, mert én győztem:
kimászok e romok közül,
bátran, habár meggyötörten.

••

[jegyzet a költő tollából:
nem írok szerelmes verseket,
csak ilyen keserédes kis
furcsa szösszeneteket, melyek
majdnem azok, de mégsem.
sorsom talán, hogy ez költészetemből mindörökké kimaradjon,
és nem bánom, mert szép így is az élet,
meg csúf is néha, de nagyon.
de itt hagyom ezt a verset,
mert itt biztonságban van az ő
szemei elől.
nem akarok több verset írni róla,
de ez a vers nem is róla szól,
hanem rólam, én vagyok a saját főszereplőm, és ezt senki sem
veheti el tőlem.]