Változások

2. rész

Mikor odaértem a gimihez Dylan még nem volt sehol. Meg sem lepődök.
Amíg várakoztam, messengeren beszélgettem a lányokkal.
Liv üzenete: Már itt várok 20 perce Dylanre.
Ellie üzenete: Nyugi, biztos akadt valami dolga.
Liv üzenete: Hát dolgom az nekem is lenne.
Madelyn üzenete: Amúgy Liv te is mindig késel. Valamikor lekéstél két órát is!
Liv üzenete: Igen, mert akkor még messze laktunk a sulitól és lerobbant a kocsi! Meg amúgy is, én reggel szoktam késni. Az azért más.
Ellie üzenete: Ja.
Liv üzenete: Amúgy Mia hol van?
Madelyn üzenete: Nem tudom. Biztos zenét hallgat és elmélkedik magában.
Ellie üzenete: Jah :))
Liv üzenete: Na megyek, megjött Dylan.
Felnéztem a telefonból és Dylan bámult rám.
-Na végre! Hol voltál? - kiáltottam.
-Bocsi, csak elfelejtettem - mondta nyugodtan.
-Elfelejtetted?
-Igen.
-ELFELEJTETTED? - kiabáltam.
-IGEN! - kiabált ő is.
-ÉN teszek NEKED szívességet erre TE késel mikor lenne más dolgom is. Szép vagy mondhatom.
-Köszönöm, hogy bevallod, hogy szép vagyok - mondta mosolyogva.
-Mit vigyorogsz? Ironikusan mondtam, de mindegy.
-Tudom, hogy komolyan mondtad - azután elindult, hogy ne is tudjak válaszolni.
-Most merre mész? - kérdeztem.
-Nem tudom, te mondd meg - vonta meg a vállát.
-Arra a kijárat van, te észlény.
-Ó!
-Na, gyere. Megmutatom az udvart.
Miután megnéztük az udvart éppen a földszint következett volna mire Dylan elindult a lépcsőn.
-Most meg merre mész? - kérdeztem kissé idegesen.
-Először az emeletet akarom megnézni.
-Nem mindegy neked? A földszinten kezdünk.
-Oké - mondta a szemeit forgatva.
Először az ebédlőhöz mentünk.
-Oké, tehát ez a menza. Semmi különös, de nézz szét nyugo... Ez meg hová tűnt? - hátrafordultam, de Dylan nem volt ott.
Gyorsan felszaladtam az emeletre ahol megtaláltam Dylant.
-Te mit keresel itt? Elkezdtem magyarázni neked, de te nem voltál ott!
-Tudtam, hogy nyerek - mosolygott magabiztosan.
-Ajj!! Annyira idegesítő vagy!
-Úristen, most nagyon megbántottál! - mondta tettetve, hogy szomorú.
-Oké, kapsz még fél órát. Ha elvesztegeted, az a te bajod. Már így is több időt szántam rád mint kellett volna.

Nyolckor végeztünk. Indultam volna haza amikor Dylan megszólított.
-Hé, Olivia!
-Mi van már?? - mondtam kicsit durván.
-Nem megyünk el a Starbucksba? Ezzel szeretném megköszönni, hogy segítettél.
-Te meg a jóindulat? Na persze!
-Jó, valójában csak éhes vagyok és nem akarok egyedül menni.
-Tudtam! - örültem annak, hogy ennyire kiismertem.
-Na jössz? - kérdezte.
Kicsit elgondolkodtam, aztán válaszoltam.
-Igen, de csak azért mert inni akarok egy forrócsokit.
Elindultunk, aztán egy perccel később megtorpantam.
-Várj! - kiáltottam - A gördeszkám! A sulinál hagytam.
-Te gördeszkával jársz? - csodálkozott, és közben visszafordultunk.
-Igen, annyira hihetetlen?
-Ja. Nem gondoltam volna, hogy egy skater girl vagy.
-Nem is vagyok az. Nem tudok trükköket meg ilyesmi. Bár egyszer lehet megtanulok párat - vontam meg a vállam.
Visszaértünk a sulihoz, gyorsan bementem a deszkámért és a hónom alá csaptam.
10 perc alatt odaértünk a kávézóhoz. Amint kinyitottuk az ajtót megcsapott a meleg. Jól esett a januári csípős hideg után. Már lefagytak az ujjaim.
Kikértük a forró csokikat aztán leültünk egy asztalhoz.
-Te mióta úszol? - kérdezte Dylan.
-Gyerekkorom óta. Az iskolai csapatba pedig kilencedikben kerültem be - kezdtem bele a mesélésbe.
Körülbelül fél órát beszélgettünk. Beszéltünk az úszásról, Dylan elmondta, hogy 5 éve gitározik és azt is mondta, hogy szeret olvasni, amin meglepődtem. (de megkért, hogy ne mondjam el senkinek mert megrontaná az imidzsét. Csodás.) Meglepően jól el voltunk.
-Elmegyek, veszek kekszet. Te kérsz valamit? - kérdezte Dylan.
-Nem, köszi.
Amíg Dylan vett sütit, én írtam anyának, hogy ne aggódjon, csak a Starbucksba vagyok.
-Kérsz? - kínált meg a kekszel Dylan.
-Nem, köszi. Nem akarom megenni előled.
-Oké - vonta meg a vállát majd elkezdte enni a kekszet. Ahogy néztem, én is megkívántam.
-Najó, egy falatot adsz?
-Megkívántad? - mosolygott.
-Igen.
-Tessék - tört le egy falatot belőle.
-Köszönöm.
Egy másodperc alatt megettem, és nagyon ízlett. Még sosem ettem ilyet, pedig sokat járok a Starbucksba.
-Egy kicsit még kérhetek?
-Persze - aztán odanyújtotta az egész kekszet.
-Azért ez nem sok? - kérdeztem meglepődve.
-Edd meg nyugodtan.
-Oké.
Egy perc alatt meg is ettem. Máskor én is veszek ilyet.
-Köszi - mondtam.
-Ne köszönd. Most venned kell nekem egyet - nevetett fel Dylan.
-Na ne már! Már egy percre azt hittem tudsz kedves is lenni.
-Komolyan, Olivia? Túl naiv vagy - nevetett továbbra is.
Miután vettem neki kekszet együtt hazaindultunk. Alabból külön akartunk menni, de kiderült, hogy Dylan egy utcával arrébb lakik mint én, ezért együtt mentünk.
-Szia - köszöntem el miután megérkeztünk.
-Szia - köszönt vissza, majd elindult.
Pár percig néztem az üres utcát, aztán nagyot sóhajtva nyitottam be a házba.