Változások

35. rész

Kinyitottam a szemem, és letöröltem a könnyeimet az arcomról, majd felültem az ágyamban, hogy egy kicsit magamhoz térjek, ugyanis az elmúlt 1 órában teljesen úgy éreztem, mintha megint azon a márciusi napon lennék, amikor Ben nagyon megbántott, és konkrétan elmondta, hogy sosem őrült az én sikeremnek, sőt mindig próbálta elérni, hogy rosszul teljesítsek. Ráadásul aznap, 7.ben az egész napomat elcseszte, pedig én nagyon vártam azt a festést.
Ja, igen azóta sem festettem. Sőt, szerintem még ecsetet sem láttam. Aznap, Ben szemébe nézve valami összetört bennem, amit azóta sem tudtam helyrehozni. Bennel közös dolgunk volt a festés, de aztán amikor megtudtam, hogy az egész egy hazugság volt, elvesztettem az érdeklődést a festés (meg rajzolás) iránt. És nem tudom valaha vissza fog-e térni.
Az incidens után Bennel két hétig nem beszéltünk egymással, de utána valahogy kibékültünk, és nem rögtön, de sikerült megbocsátanom Bennek. És nem sokkal utána történt az, hogy mindketten elkezdtük crusholni egymást, csak ugye közben megszakadt a kapcsolatunk. De most újra beszélünk egymással, és én adok mégegy esélyt Bennek. Annyi különbséggel, hogy ha hibázik, én már nem leszek annyira elnéző mint anno.
Hirtelen kopogást hallottam az ajtómon, ezért kicsit megijedtem, hogy ki az ilyen későn.
-Liv... - jött be Lily a szobámba.
-Lily, te meg mit csinálsz ilyen későn? - néztem rá döbbentem.
-Hát... hallottam, hogy sírsz - ült le az ágyamra.
-Mi? Én? Nem tudom mit hallottál, de én nem sírtam - mondtam, miközben törölgettem az arcomat, próbálva eltüntetni a sírás nyomait.
-Liv, akkor meg mi az a sok zsepi? - mutatott a mindfelé széthajigált zsepkendőkre.
-Allergia - vágtam rá.
-Nem is vagy allergiás - ráncolta a szemöldökét.
-Hát, eddig én sem tudtam, de ma este rájöttem, hogy valójában mindigis az voltam a... parlagfűre! - hazudtam.
-Aha. Fura, én úgy tudom, hogy nem ilyenkor virágzik... - dünnyögte Lily.
-Ugye milyen különös? Pont most jövök rá, hogy allergiás vagyok rá, pedig nem is most van a szezonja - bólogattam.
-Liv! - szólt rám Lily - Most komolyan, miért sírtál? - nézett rám komolyan, ezért én is elkomolyodtam.
-Csak... elgondolkodtam azon amit mondtál. Benen. És végiggondoltam azt a napot, végigjátszottam az egészet a fejemben. És... és igázából én azt hittem, hogy azt már rég elfelejtettem, de valójában nem, mindenre emlékszek. De Lily, én nem vagyok olyan mint te, oké? Meg tudok bocsátani Bennek, annak ellenére, hogy szemét volt velem, mert közben meg a barátom volt, akkoris, amikor más nem - mondtam.
-Hát ha te az ilyet, mint ő, barátnak nevezed... - szólt közbe Lily.
-Figyelj, azért én sem vagyok hülye, nem adok végtelen esélyt neki, de azért egy mindenkinek jár, nem?
-Hát azért mondjuk egy sorozatgyilkosnak szerintem nem... - szólt Lily.
-Ne már! Ben nem sorozatgyilkos!
-Jól van, csak mondtam, hogy azért nem mindenkinek - tette fel a kezét védekezően.
-Oké. De azért remélem megértetted amit mondtam - néztem rá.
-Igen, bár nem értek veled teljesen egyet, de mindegy, a te dolgod, nem szólok bele. De azért ha megbánt, akkor...
-Letéped a fejét és kihajítod az ablakon - szóltam közbe.
-Pontosan - biccentett - Na, megyek aludni. Jó éjt - köszönt el, majd kiment, én pedig furcsán néztem utána, ugyanis nem szokott ilyen gyorsan itt hagyni. Na mindegy.

2:03-kor megcsörrent a telefonom. Értetlenül vettem a kezembe, majd megnéztem, hogy ki hív. Dylan.
-Szia - néztem bele a kamerába.
-Szia - köszönt Dylan, majd kicsit közelebb hajolt a kamerához, és egy aprót biccentett.
-Mi az? - kérdeztem.
-Lilynek igaza volt...
-Mi? Miért? - ráncoltam össze a szemöldökömet, majd végül beugrott, hogy mi történhetett. - Nee, Lily komolyan szólt neked, hogy egyedül sírok a szobámban? - kérdeztem elképedve.
-Igen - bólintott Dylan. Hirtelen nem tudtam mit mondjak, csak elmosolyodtam. Azon is, hogy Lily képes volt írni Dylannek, és azon is, hogy Dylan felhívott, pedig abban egyeztünk meg, hogy ma már nem beszélünk.
-De... Lily mondta, hogy hívj fel? - kérdeztem.
-Nem, ő csak annyit írt, hogy sírsz - mondta.
-Köszönöm, hogy aggódsz értem, de azért ha mindig felhívsz, ha sírok, akkor még párszor fogunk videochatelni szerintem...
-Nem baj. Sőt... - mosolygott Dylan. Én is elmosolyodtam, majd amint megláttam magam a képernyőn, elkerekedett a szemem, ugyanis úgy néztem ki mint egy félhalott. Vagy mint egy teljes. A szemeim fel voltak duzzadva, és vörösek voltak, a hajam pedig szerteszét állt.
-Jézusom... - motyogtam, majd gyorsan lekapcsoltam a villanyt, így csak a körvonalam rajzolódott ki. Végülis, még ígyis jobban látszok mint múltkor Dylan, nála csak sötétséget láttam.
-Olivia, miért kapcsoltad le? - kérdezte Dylan.
-Mert... nagyon látszik, hogy sírtam és nagyon hülyén nézek ki - mondtam.
-Mi? Nem nézel ki hülyén.
-Nem kell hazudnod - ráztam meg a fejemet.
-Nem hazudok. Amúgy is, előttem egyáltalán nem kell szégyelned magad, oké? - Könnyű mondani... - Akkor is szép vagy, ha van rajtad smink, meg akkor is ha nem - mondta mosolyogva, én pedig azt sem tudtam mit reagáljak, mert ugye Dylan épp most mondta, hogy szép vagyok. Azért szerintem sem vagyok csúnya vagy ilyesmi (fő az önbizalom, ugye?), de azért az más ha Dylan mondja.
-Dylan most őszintén, hogy lehetsz ennyire aranyos? - mondtam hirtelen, amivel úgy tűnt, Dylant megleptem, ugyanis döbbenten nézett rám. Hát, sikerült egymást lesokkolnunk.
Dylan még mindig lefagyva nézett a kamerába, én pedig végül felkapcsoltam a lámpát, mire Dylan elmosolyodott.
-Így sokkal jobb - bólintott.
-Ja, tényleg - dünnyögtem - Már csak az kéne, hogy élőben láss így.
-Hm, igazából... én szívesebben beszélgetnék veled élőben, mint így - ismerte be Dylan.
-Hát, szerintem akkor lehet, hogy rémálmod lenne - nevettem fel.
-De én ezt most komolyan mondtam, Olivia. Nem a kinézeted miatt szeretnélek látni - mondta Dylan.
-Hát, akkor mire vársz? - kérdeztem szórakozottan.
-Mi az, hogy mire várok?
-Gyere át...
-Most? - húzta fel a szemöldökét.
-Aha - bólintottam, miközben amúgy magamban tudtam, hogy elég késő van már.
-Oké, indulok - bólintott, majd lerakta.
Lefeküdtem az ágyamra, és vigyorogva vártam, hogy Dylan megérkezzen, majd eszembe jutott valami, mire hirtelen felpattantam, és elmentem megmosni az arcomat hideg vízzel, hogy azért mégse nézzek ki úgy mint aki most támadt fel.
Amikor végeztem, visszamentem a szobámba, majd hirtelen hallottam valami zajt, mintha valami lezuhanna valahonnan, ezért gyorsan odaszaladtam az ablakhoz (mivel onnan jött a zaj) és kinyitottam, majd hirtelen szembetaláltam magam Dylannel.
-Dylan? Mit... mit csinálsz? - kérdeztem meglepődve.
-Jöttem - vonta meg a vállát - Gondoltam követem a filmek példáját és jövök az ablakon, mert az úgy halkabb, mintha az ajtón jönnék.
-Jézusom... És mi volt ez a hang? Te voltál?
-Nem - rázta meg a fejét.
-Azt hittem már, hogy te estél le - néztem rá mosolyogva.
-Hát, igazából a fél cipőmet elhagytam, ami valamelyik bokorba beesett, de én túléltem. Valószínűleg a cipőt hallottad - mondta Dylan, én pedig arrébb álltam, hogy be tudjon jönni.
-Nem hiszem el, hogy képes voltál felmászni... - mondtam halkan.
-Azt elfelejtettem amúgy, hogy az emeleten van a szobád. De gondoltam akkor már feljövök - nézett rám Dylan szórakozottan.
-Pedig te is tudtad, hogy emeletes házunk van.
-Hát jól van, de nem jutott eszembe... - mondta.
-Mindegy, végülis feljutottál nem? - kérdeztem.
-De - bólintott - Csak a fél cipőm bánta... Kár, pedig szerettem. Mindegy, járulékos veszteség - vonta meg a vállát.
-És megérte? - néztem a szemébe mosolyogva.
-Igen, Olivia, én azt mondom, hogy teljes mértékben megérte - jött közelebb hozzám - Bár...
-Igen? - kérdeztem halkan.
-Holnap úgyis meg kell keresned nekem - mondta vigyorogva, mire hitetlenül megráztam a fejemet.
-Na, persze, nem is te lennél ha nem kérted volna ezt - nevettem fel.
-Ja. Sőt, majd valahogy le is kell jutnom, úgyhogy valószínűleg kettő cipő lesz...
-Nem baj, azt is megkeresem - vontam meg a vállamat.
-Oké - nézett rám mosolyogva, miközben már egész közel jött hozzám.
-Bár segíthetnél - kértem.
-Honnan veszed, hogy reggelig
maradok? Csak mert sötétben nem lenne túl jó keresgélni... - mondta szórakozottan.
-Hát... azért gondolom, hogy maradsz, mert nem hiszem, hogy már ilyen későn lenne kedved hazamenni. Főleg félcipővel... - szóltam, Dylan pedig felnevetett.
-Sőt, teljesen mezítláb, mert ugye le is kell mennem.
-Nem muszáj, lelöklek, aztán kész, megmarad a cipőd, sőt ha szerencséd van, pont ráesel a másikra is, aztán nem kell keresgélni - vontam meg a vállamat, Dylan pedig egyre hangosabban kezdett el nevetni.
-Halkabban, felébrednek a szüleim. Meg Lily. Habár van egy sejtésem, hogy ő éppen a szobám előtt hallgatózik... - mondtam, mire Dylan megint elkezdett röhögni.
-Cssh, Dylan! - tettem a mutatóujjamat a szájára - Ne nevess - néztem a szemébe. Dylan lassan lenézett a kezemre, amit a szája előtt (vagy inkább a száján, részletkérdés) tartottam, majd óvatosan elmosolyodott.
-Dylan, ha megint elkezdesz nevetni én esküszöm, hogy... - kezdtem, de ezúttal Dylan tette az ujját az én számra. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, majd végül végiggondolva a kialakult helyzetet, én nevettem el magamat. Végül Dylan is csatlakozott hozzám, így már együtt röhögtünk, majd mindketten levágtuk magunkat a földre, és ott próbáltuk egymást csitítgatni.
Végül nagy nehezen abbahagytuk a nevetést, és mindketten az oldalunkra fordultunk, és egymás szemébe nézve elmosolyodtunk.
-Már nyoma sincs a sírásnak - mondta halkan Dylan.
-Hát, ennek két oka is lehet - tűnődtem - Az egyik az te, a másik pedig a hidegvíz, amivel megmostam az arcomat.
-Szerintem inkább az előbbi - szólt Dylan.
-Á, nem hiszem - ingattam a fejem - Biztos nem te vagy az oka - mondtam szenvtelenül, mire hirtelen Dylan felült, és elkezdett csikizni.
-Ne, ne, ne! - kértem röhögve.
-Mit is mondtál, Olivia? - csikizett továbbra is.
-Azt, hogy te, és a víz vagytok az oka annak, hogy kivirultam. Te is, nemcsak a víz - néztem a szemébe nevetve.
-Á, én nem ezt hallottam - rázta meg a fejét Dylan - Mit is mondtál pontosan? - kérdezte Dylan, én pedig próbáltam szabadulni Dylantől, de nem tudtam, mert hirtelen lefogott, a kezemet a padlóhoz nyomta, majd ráült a hasamra, vigyázva, hogy ne sérüljek meg. Egy darabig kapálóztam, hogy kijussak Dylan alól, majd végül feladtam és mosolyogva a szemébe néztem. Dylan közelebb hajolt hozzám, majd a fülembe súgott:
-Szóval, Olivia, mit is mondtál? - A szívem hevesen vert Dylan közelségétől, majd amikor Dylan kicsit messzebb hajolt tőlem (jó, azért annyira nem, még mindig közel volt az arca az enyémhez), mosolyogva a szemébe néztem.
-Azt mondtam, hogy teljes mértékben a víznek köszönhetem, hogy nem látszik rajtam, hogy sírtam - mondtam szórakozottan.
-Ó, te... - nevette el magát, majd egyszerűen eldőlt oldalra, és így megint a földre került, majd megfogva a karomat magához húzott, én pedig röhögve nekidőltem Dylan mellkasának, ő pedig fél karral átölelt, majd lenézve rám így szólt:
-Tök mindegy, ki miatt, de a lényeg, hogy mosolyogsz.
-Igen, de egyébként csak, hogy tudd, teljes mértékben neked köszönhető - néztem a szemébe, Dylan pedig a sötétben elmosolyodott, majd megsimította az arcomat.
-Tudom Olivia, tudom - mondta suttogva. Ezek szerint neki is van önbizalma...
Hát, végül én Dylan mellkasán feküdve aludtam el; Dylant pedig engem átölelve, a földön nyomta el az álom. Csak nem ment haza...