Változások

14. rész

Már eltelt egy hét azóta, mióta színházban voltunk. Hosszú egy nap volt az biztos... Na mindegy. Ma megyek biciklizni. Tesiből azt a feladatot kaptuk, hogy tekerjünk le 15 kilométert. Lehet menni együtt (a barátainkkal), ezért én Miával, Madelynnel, Ellievel, Jasonnel, Josh-al (neki nem kellene jönnie, de nem akart kimaradni) és Dylannel megyek. Dylan az utóbbi napokban egész jól beilleszkedett a társaságunkba, és most már őt is mindig hívjuk magunkkal mindenhova. Na de vissza a biciklizéshez. Kinéztünk egy tök jó útvonalat, szerintem én még élvezni is fogom. Az már más kérdés, hogy a többiek mennyire, de nincs más választásuk, nem akarnak egyest tesiből.

Gyorsan felöltöztem majd elindultam a sulihoz, mert a többiek már ott vártak.
-Mehetünk? - kérdezte Jason, amikor odaértem.
-Nem. Én még nem készültem fel
lelkileg - mondta Mia.
-Én sem. Nem fogok kibírni 10 kilométert! - mondta Ellie kétségbeesett arccal.
-15 - javítottam ki - 15 kilométert.
-Na ne már! Meg fogok halni.
-Én is - bólogatott Mia.
-Ne nyavalyogjatok már! Nem olyan sok az - forgatta a szemét Madelyn.
-Mehetünk végre? Nem azért jöttem, hogy itt álljak egész nap - szállt be a beszélgetésbe Josh.
-Ja. Haladjunk - mondta Jason.
-Oké, induláás! - pattant fel Madelyn a biciklire.
-Biztos, hogy velünk akarsz jönni? Szerintem gondold át - mondtam suttogva Dylannek, aki eddig csak mosolyogva nézte a történteket.
-Á, kibírom - legyintett - Úgyis én fogok legelöl menni, és majd nem hallom, hogy szenvednek.
-Mi? Honnan gondolod, hogy te leszel a leggyorsabb? - néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
-Nem gondolom, hanem tudom, Olivia - mondta vigyorogva.
-Én gyorsabb leszek! - kiáltottam utána, de hiába. Nem hallotta meg. Már elhajtott. Én is elindultam, és hamar be is értem.
-Mit csinálsz? - nézett rám Dylan tekerés közben.
-Bebizonyítom, hogy gyorsabb vagyok nálad.
-Oké. Aki előbb elér addig a nagy fáig, az nyer.
-Rendben - bólintottam, majd mindketten begyorsítottunk. Nagyon igyekeztem, de sajnos Dylan nyert. Amikor odaértünk a „célhoz" mindketten leszálltunk.
-Veszítettél, Olivia - vigyorgott Dylan.
-Jól van, azért annyira nem nagy dolog - forgattam a szemeimet - Tessék, most miattad várhatunk a többiekre - morogtam. Pár perc múlva megérkezett Jason és Josh.
-A lányok? - kérdeztem.
-Madelyn mindjárt jön. Mia és Ellie pedig... nem tudom. Egy ideje nem láttam őket - mondta Josh. Pár másodperc múlva Madelyn is megérkezett, így már öten vártunk. Pedig még csak most indultunk. Kábé 3 perc múlva megérkezett Mia és Ellie.
-Meg fogunk halni - kiáltotta Ellie.
-Vizet! Vizet!!! - "haldokolt" Mia, Madelyn pedig odadobott neki egy üveg vizet, csakhogy Mia nem tudta elkapni, így a víz az úttesten landolt.
-Idióta! Miért nem tudtad elkapni? - kiabált Madelyn.
-Én? Egyáltalán miért dobtad? - háborodott fel Mia.
-Várjatok, kimegyek érte - mondta Dylan. Megvárta, amíg az autók elmentek, majd gyorsan átszaladt az úton.
-Tessék - adta oda Miának a vizet.
-Köszi.
-Na, indulhatunk? - kérdezte Josh.
Körülbelül fél óráig tekertünk (elöl én és Dylan, mögöttünk Jason és Josh, utánuk pedig Madelyn) amikor észrevettük, hogy egy ideje nem hallottuk Ellie és Mia nyöszörgését. Megálltunk, vártunk 10 percet, de nem jöttek.
-Oké, szerintem menjünk vissza - mondta Josh. Mindenki bólogatott.
Negyed óráig mentünk kábé, amikor megláttuk Elliet és Miát a füvön elterülve. Ütöttük, rázogattuk őket, mire végre felkeltek.
-Mit csináltatok? - kérdezte Madelyn.
-Nem bírtuk tovább. Mindketten szédültünk - panaszolta Ellie.
-Akkor miért nem szóltatok? - kérdeztem.
-Szerinted? Mert elhúztatok.
-Oké bocsi, akkor most már gyakrabban hátrapillantunk, hogy nem hagytunk-e el titeket - vigyorgott Jason.
-Ez nem vicces! - förmedt rá Mia.
Végül nagy nehezen felszedtük a lányokat a földről, és elindultunk (megint).
-Szeretnél visszavágót? - kérdezte Dylan.
-Igen. A kanyarig menjünk.
-Oké.
Mindketten elkezdtünk tekerni, már majdnem nyertem is, de nekimentem egy kőnek és egyszercsak konkrétan kiesett alólam a bicikli, én meg lezuhantam a földre. Pont a karomra. Ijj.
-Olivia! Jól vagy? - pattant le Dylan a biciklijéről.
-Nem. Nagyon fáj a karom. Szerintem eltört. És a fejem is beütöttem.
-Ajjaj. Elviszlek a kórházba, oké? Itt van pár percre - mondta engem fürkészve.
-Oké.
-Mi történt? - jöttek oda a többiek.
-Eltört a karom - mondtam.
-Úristen! - kiáltott fel Ellie.
-Elviszem a kórházba. Srácok, el tudnátok vinni a bicikliket? - nézett Dylan Joshra és Jasonre.
-Persze.
-Én mondtam! Én mondtam, hogy veszélyes a bicikli! - kiabált Mia.
-Tudsz jönni? Mennyire fáj a fejed? - nézett rám Dylan.
-Hát... nem tudom. Kicsit szédülök - mondtam, majd Dylan egy kicsit vacillált majd hirtelen felkapott a karjába, és elindult velem, gondolom a kórházba.
-Mit csinálsz? - kérdeztem.
-Elviszlek a kórházba.
-Így?
-Igen, mert szédülsz és így gyorsabb. Minél előbb látniuk kell a fejed - mondta, én pedig mosolyogva néztem rá.

Amikor megérkeztünk, gyorsan megvizsgáltak (jó, igazából azt mondták, hogy várjunk egy kicsit, mert sok a dolguk, de Dylan megzsarolta az orvosokat. Nem mondott szépeket. Na mindegy, a lényeg, hogy megvizsgáltak) és megállapították, hogy eltört a karom (ezért gipszbe került). A fejemet elvileg nem érte nagyobb ütés, és nincs semmi baja, de azért pár napig bent kell maradnom megfigyelésre.
-Szia - jött be Dylan a kórterembe (egyébként rajtam kívül még két lány volt bent).
-Szia.
-Hogy vagy? - kérdezte, miközben leült egy székre az ágyam mellé.
-Már jobban. Adtak valami gyógyszert a szédülésre. Amúgy meddig maradsz?
-Hát, nem tudom. Elvileg még adnak valami papírt, azt megvárom. Felhívtam a szüleidet. Jönnek amint tudnak.
-Oké, köszi - mosolyogtam.
Pár percig mindketten csöndben voltunk, és gondolkodtunk, majd Dylan megszólalt.
-Sajnálom.
-Mégis mit? - néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
-Az én hibám, hogy eltört a karod. Én mondtam, hogy legyen visszavágó, és tessék, most ez lett a vége. Az egész verseny is az én ötletem volt...
-Figyelj - néztem mélyen a szemébe - egyáltalán nem a te hibád. Én hajtogattam, hogy gyorsabb vagyok nálad. Meg odafigyelhettem volna jobban is.
-De hogyha nem tekersz gyorsan, akkor észrevetted volna azt a hülye követ - mondta Dylan a földet bámulva.
-Ne hibáztasd magad, mert akkor nekem is lelkiismeret furdalásom lesz.
-Lehetett volna nagyobb bajod is!
-Héj! Hallottad amit mondtam? - kiabáltam rá. Jó, talán túl hangos voltam, mert az egész szoba visszhangozott tőlem. De észhez kellett téríteni Dylant!
-Igen, hallottam - bólintott.
-Akkor megígéred nekem, hogy ezen nem kattogsz?
-Igen - mosolygott rám
-Akkor oké.
-Figyelj, most jut eszembe. Kell valami otthonról? Mert akkor elszaladok érte.
Elmondtam neki, hogy mi kell, Dylan pedig 20 perc múlva vissza is jött. Hozott telefontöltőt, ruhát, könyvet (hogy ne unatkozzak), fülhallgatót stb.
-Elnézést - jött oda hozzánk a doki - Este tudjuk odaadni a papírokat. Úgy megfelel?
-Hát... - kezdtem.
-Megfelel - vágta rá Dylan. Az orvos kiment, én pedig Dylanre néztem.
-Megvárod? - kérdeztem visszafojtott mosollyal.
-Igen - bólintott, majd odanyújtotta nekem a fülhallgatóját, így együtt hallgattunk zenét. Chase Atlantic-ot, mi mást?