Változások

27. rész

Ma már mentem iskolába, és reggel szokásosan késésben voltam, de végül sikerült elindulnom 7:47-kor, így beértem a termünkbe 8:02-kor.
-Na, csak 2 percet késtél - biccentett Mia elismerően.
-Igen, végülis minek beérni időben, nem? Sőt, szerintem én csinálom a rosszul. Van még 10 percem órák előtt. Van időm elmenni mosdóba, beszélgetni meg ilyesmi. Szörnyű. Szerintem nekem is késnem kéne... - mondta szórakozottan Madelyn.
-Hát igen, én csinálom jól - bólogattam. A következő pillanatban Mr. Morton rontott be a terembe. Szokásához híven becsapta maga mögött az ajtót, amitől még kilencedik elején mindig összerezzentünk, de most már meg sem halljuk.
-Sziasztok gyerekek! Mielőtt elkezdenénk az órát, mondanék pár dolgot. Nyissátok ki a jegyzetfüzeteteket, ha egyáltalán van olyanotok, és írjátok amit mondok - kérte. Senki sem mozdult, láthatólag senkinek sem volt kedve írni - Jól van, nekem mindegy akkor csak figyeljetek. Tehát - köszörülte meg a torkát - Minden évben szokott az iskolánk rendezni egy tavaszköszöntő vásárt. Ez idén sem lesz másképp, most is meg lesz tartva. Minden évben szokott lenni előadás, amit a tizedikesek, tehát ebben az évben ti adtok elő. Három tizedikes osztály, három előadás. Arra szeretnélek kérni titeket, hogy a hétvégén döntsétek el mit szeretnétek csinálni, mert akkor arra lassan el kellene kezdeni készülődni. A vásár Március 20-án lesz, tehát még van 2 hetetek. Mivel holnap hétvége, nem találkozunk, de ti megbeszélhetitek. Hajrá, jövőhéten várom, hogy mire jutottatok - fejezte be. Egy kicsit mindenki sokkolva lett, hirtelen nem is tudtuk mit reagáljunk.
A tavaszköszöntő a suliban már évek óta hagyomány, általában Március vége felé szokták megrendezni. Azt eddig is tudtuk, hogy a tizedikesek csinálják az előadást, de teljesen elfelejtettük, hogy azok idén most mi vagyunk. Azért 2 hét nem olyan sok idő, előbb is szólhattak volna... De egyébként nem csak előadás szokott lenni, hanem vásár is (benne van a nevében is). Szoktak mindenfélét árulni, könyveket, sütiket és mindenféle kacatot, ami már nekik nem kell, de másnak még jól jöhet. A vásáron összegyűlt pénzt a suli mindig jótékony célra fordítja, szóval szerintem összességében jó dolog. Tavaly én is árultam könyveket amik már nekem nem kellettek, és emlékszem, én is vásároltam pár dolgot. A vásár végén mindig vannak ugye előadások, tavaly voltak, akik előadtak egy színdarabot, valamelyik osztály énekelt, másra igazából nem is emlékszem. Általában a tavaszköszöntőn az egész iskola ott van, pedig nem lenne kötelező, mégis szinte senki sem hagyja ki. Igazából eddig én még csak egy ilyen vásáron voltam, mégis hallottam már róla ezt-azt, mivel a suliban ez nagy dolognak számít. Ezért is paráztunk be annyira, hogy nekünk kell valamit előadni.
A nap további részében folyamatosan ment az ötletelés, nagyon sok ötlet felmerült, ezért végül abban maradtunk, hogy majd megszavazzuk Messengeren.

Amikor vége lett az utolsó órának is, kiültünk az iskola elé egy padra, mivel a lányok lekésték a buszukat, így Dylannel megvártuk velük együtt a következőt. Mind az öten telefonoztunk, én is éppen bele voltam merülve az Instagrammba, amikor hirtelen valaki megszólított.
-Liv? - Felnéztem a telefonomból, és meglepetten néztem az előttem álló Benre.
Ben Collins... az általános iskolában volt az osztálytársam, elsőtől kezdve jóban voltunk, sőt, hetedik tájékán mindketten köztudottan tetszettünk egymásnak, de mivel akkor még kicsik voltunk, nem lett belőle semmi, utána meg, miután mindketten elmentünk másik iskolába, én gimibe, ő meg valamilyen informatikai középiskolába, megszakadt a kapcsolatunk, már egy éve nem is beszéltünk.
-Ben, szia! - köszöntem vissza. A szemem sarkából láttam, hogy Dylan értetlenül néz rám, majd Benre, mert ő nem tudta, hogy éppen kinek köszöntem. Madelyn, Mia és Ellie ismerték Bent, kilencedikben párszor találkoztak.
-De rég láttalak! Hogy vagy? - kérdezte Ben mosolyogva.
-Köszi, megvagyok - feleltem zavartan. Fura volt ennyi idő után újra látni. Csak egy év telt el, mégis többnek tűnik - Te?
-Én is - válaszolt. Nem tudtam, mit mondjak, ezért kissé kínosan néztem Benre, várva, hogy mondjon valamit - Amúgy... ha már így találkoztunk, ha van egy perced beszélgethetnénk egy kicsit - mondta. Nagyon látszott rajta, hogy azt akarja mondani, hogy kettesben akarna pár szót váltani, ezért segítségkérően fordultam a lányok felé.
-Menj - suttogta Ellie. Egy kicsit tétováztam, mert nem akartam őket otthagyni, de végül bólintottam és kicsit arrébb mentem Bennel együtt. Egy pillanatra elkaptam még Dylan pillantását, nem is tudom mit gondolt, vegyes érzelmek futottak át az arcán. Végül elkaptam róla a tekintetem, és mosolyogva megálltam Ben előtt és a szemébe néztem.
-Mi van veled, Liv? Mostanában nem is hallottam rólad - szólt Ben.
-Nincs igazából semmi különös - vontam meg a vállam - Igazából nem direkt tűntem el, egyszercsak mindketten egyre kevesebbet írtunk, aztán már egyáltalán nem.
-Igen. De ha már itt vagy, és én is itt vagyok, bejelöllek Facebook-on, mert új a profilom - mondta.
-Oké - bólintottam.
Bennel szerintem beszélgettünk körülbelül 20 percet, aztán mondta, hogy most már mennie kell mert dolga van, ezért elköszöntünk egymástól, és abban maradtunk, hogy majd ír. Visszafordultam a pad felé, ahol a többiek vártak rám, de nem volt ott, már csak Dylan. Úgy tűnt, végig figyelt minket, mert amikor megfordultam, pont a szemébe néztem.
-Hol vannak a többiek? - kérdeztem amikor odasétáltam hozzá.
-Már elmentek. Jött a busz - válaszolt.
-Oh, oké. Mennyi ideje vársz rám?
-Egészem pontosan... - nézett az órájára Dylan - 38 perce.
-Dylan, nem kellett volna megvárnod - sóhajtottam.
-Nem akartam csak úgy szó nélkül lelépni, de megzavarni sem akartalak titeket, olyan jól elvoltatok... - vonta meg a vállát.
-Okéé... Mindegy, köszi - mosolyogtam
rá - Mehetünk?
-Igen - bólintott.
Elindultunk, én a deszkámon gurultam, Dylan pedig mellettem sétált némán. Ránéztem, mert furcsáltam, hogy ilyen csendben van. Végül megvontam a vállam, úgy voltam vele, hogy majd beszél ha akar, nem erőltetettem a beszélgetést, látszólag nem volt olyan kedvében. Amikor megérkeztünk, megálltunk a házunk előtt, és én tanácstalanul néztem Dylanre.
-Akkor... majd találkozunk - mondtam.
-Igen - mosolygott rám - Szia, Olivia.
-Szia - szóltam, majd bementem a házba. Amint felértem a szobámba, megnyitottam a névjegyzékemet, és mivel Madelyn, Mia és Ellie közül Madelynt dobta be először (mivel vele beszéltem utoljára), őt hívtam fel. Kettő csöngetés után fel is vette.
-Szia - szólt bele.
-Szia - köszöntem - Mit mondtatok Dylannek Benről? - tértem rögtön a lényegre.
-Hát... Öhm... Hogy alsóban jóban voltatok - válaszolt.
-Ennyit csak?
-Hát meg hogy crusholtátok egymást - mondta, nekem pedig elkerekedett a szemem - Nem kellett volna? - kérdezte, én pedig nem is tudtam mit mondjak, mert végülis miért ne tudhatná ezt Dylan?
-Hát... Igazából nekem mindegy, csak kíváncsi voltam - mondtam.
-Oké. Amúgy mennyit beszélgettetek?
-Fél órát - feleltem.
-Értem. És mondta, hogy majd ír?
-Aha.
-Oké. Akkor csak ennyit akartál? - kérdezte.
-Igen.
-Akkor szia - köszönt el.
-Szia - tettem le.

Este éppen az ágyamban feküdtem amikor üzenetem jött. Megnyitottam, majd elmosolyodtam.
Ben üzenete: Szia. - Ezek szerint nem felejtette el. Rögtön vissza is írtam, amit Ben azonnal megnézett, és láttam, hogy mozog az a három kis pötty, vagyis ír, ezért türelmesen vártam, hogy mit válaszol. Nem kellett sokáig várnom, szinte rögtön jött is az üzenet.
Ben üzenete: Videochat?