Változások

63. rész

-Na, ma délután ráérsz, Madelyn? - kérdezte Mia.
Éppen a második óra előtti szünet volt.
-Igen - bólintott Madelyn.
-Oké. Ja és amúgy nektek is jó? - fordult felénk Mia, mire én is és Ellie is bólintottak - Megkérdezem Dylant - állt fel. Próbáltam visszatartani a mosolygást, amiért Dylan is jön. Nem sikerült.
-Miért mosolyogsz annyira? - bökött meg a könyökével Madelyn.
-Csak... - gondolkodtam - A könyvön gondolkodom amin épp olvasok.
-Á, értem - bólogatott Madelyn.
Huh, még gyakorolnom kell az improvizálást.
-Jön ő is - ült le mellénk Mia - Meg Jason is.
-Jasonnel mikor beszéltél? - kérdezte Madelyn.
-Találkoztam vele a folyosón - felelte Mia.
-Hát de... mikor mentél te ki a folyosóra?
-Az előbb.
-Fel sem tűnt... - mondta Madelyn.
-Persze amikor te tűntél el, akkor mi meg kereshettünk téged - dünnyögte Mia.
-De te nem tűntél el.
-De, csak nektek nem tűnt fel! - kötözködött Mia.
-Az szerintem nem számít eltűnésnek, ha kimész egy percre - forgatta a szemét Mia.
-De számíthatna, ha érdekelne téged, hogy hol vagyok!
-Mivan? Egy: mondtad, hogy Dylanhez mész. Kettő: most miért csak én vagyok a hibás? A többieknek se tűnt fel, hogy a folyosón vagy!
-Az nem lényeg - legyintett Mia.
-Jó, bocs, akkor legközelebb majd minden percben rádnézek, hogy élsz-e még.
-Én nem ezt mondtam - rázta meg a fejét Mia.
-Akkor meg mi bajod?? - kérdezte Madelyn.
-Ezen miről beszélnek? - fordult felém Ellie.
-Á, már én sem tudom - legyintettem - Mindig veszekednek. És azt se tudják, hogy miről.
-Igaz - bólintott Ellie.

Fizika jött, ezért leültem Dylan mellé, mert ugye ültetés szerint mellette ülök. Januárban nagyon nem akartam mellé ülni, de most már örülök, hogy a Mr. Adams mellé ültetett.
   A fizika unalmasabb volt mint szokott. A tanár egész órán csak beszélt, beszélt, és beszélt. Már az óra első öt percében elvesztettem a fonalat.
   Kétféle fizika szokott lenni: Vagy egész órán írunk, és konkrétan egy percre sem állunk meg. Vagy a tanár egész órán beszél. Attól függ, hogy a tanárnak milyen a hangulata. És most beszédes kedvében volt.
   Még csak 10 perc telt el az órából, de én majdnem elaludtam. Körbenéztem, hogy a többiek is ugyanannyira szendvednek-e mint én: Mindenki majd' el aludt, sőt, Mia tényleg.
Dylan a tollát kattogtatta mellettem. Elég idegesítő volt.
-Fejezd már be - suttogtam.
-Unatkozok - sóhajtott.
-Én is. És még... - néztem az órámra - Van 34 perc.
-Jézusom - fújta ki Dylan hosszan a levegőt - Mindig sokat beszél, de azért ennyit nem. Olyan, mintha bemagolt volna egy tételt, és most azt mondaná fel konkrétan.
-Ja - bólintottam.
   Eltelt 5 perc. És én már nagyon szendvedtem. Meg igazából rajtam kívül mindenki más is. Csak Mr. Adams volt teli energiával.
   Megint körbenéztem, majd majdnem felnevettem, amint megláttam, hogy
Eric -Mia padtársa- szintén elaludt, de konkrétan úgy elterült, hogy Mia felriadt, amint a fiú rádőlt a padon lévő fejére. Ja, ennek mind szemtanúja voltam. És úgy tűnik Dylan is, mert halkan felnevetett mellettem.
-Halkabban - fordultam felé.
-De te is láttad, nem? - próbálta visszatartani a röhögést.
-Igen - bólintottam, és ahogy Dylant láttam röhögni, nekem is nevethetnékem támadt.
-Fejezd már, be - csaptam Dylan vállára - Miattad nevetek!
-Én meg miattad! - mondta, én pedig egyre jobban röhögtem. Odahajoltam Dylanhez, és belefúrtam a vállába a fejem, hogy a tanár ne hallja meg, ahogy nevetek. Látni meg nem hiszem, hogy látta, ahogy Dylan vállán nevetek, mert azt se látta, ahogy Eric konkrétan az egész padot elfoglalva alszik.
-Nem bírom abbahagyni - nevettem.
-Én sem - röhögött Dylan.
   Majd végül úgy 1 perc után sikerült abbahagynunk. Mr. Adams meg ezek szerint tényleg nem lát, mert nem szólt ránk. Vagy lehet csak annyira belelendült a fizikába, hogy nem érdekelte.
   Felemeltem a fejem Dylan válláról. Azonban Dylan a kezét még mindig a combomon tartotta.
   Lassan elkezdte simogatni a lábam.  Lopva hátrapillantottam, hogy a mögöttünk lévők nem látnak-e ránk. Ők is aludtak. Meg igazából mindenki, kivéve a tanárt, de ő meg ugye nem lát, csak beszél és beszél.
   Dylan köröket kezdett el rajzolni a combomra egyik ujjával.   Megborzongtam.
   Mivel úgy tűnt, hogy Dylan nem akarja abbahagyni a lábam simogatását, inkább megfogtam a kezét, amelyikkel simogattam, és ujjaimat rákulcsoltam az övéire.
-Nekem így is jó - suttogta, mire elmosolyodtam. A kezét -amelyiket fogtam, és ami még mindig a lábamon volt- elkezdtem simogatni.
Dylan a lábával közelebb húzta a székemet az övéhez.
-Ha tudnád, hogy most mennyire meg akarlak csókolni - suttogtam.
-Tudom. De még egy kicsit várnod kell - mondtam.
Végül nagy nehezen, de vége lett a fizikának. Dylannel egész órán fogtuk egymás kezét, de senkinek nem tűnt fel.

Utolsó óra után -ahogy megbeszéltük- elmentünk kajálni. Josh a suli elé jött, így utána már teljes volt a csapat.
   Egy közeli pizzériába mentünk. Inkább nem ültem Dylan mellé, biztos ami biztos.
   A pincér kihozta a rendelésünket. Közös pizzákat vettünk, így mindenki abból vett, amiből akart.
-Amúgy... - szólt Madelyn - Ma jött ki az új film, tudjátok, amit néztünk.
-Ühüm - bólogatott mindenki.
-Elmehetnénk megnézni. Szombaton 4-kor adják, úgy jó?
-Igen.
-Oké - mondta Madelyn.
Amikor végeztünk, a pincér jött, hogy fizessen.
-Mia, akkor te fizetsz, ugye? - kérdezte Madelyn.
-Mi? Miért én?? - kapta fel a fejét Mia.
-Te akartál jönni.
-De...
-Nyugi, csak viccelek - nevetett fel Madelyn.
-Nem vagy vicces - dünnyögte Madelyn.
Végül amúgy igazságosan fizettünk.
-Sziasztok - köszönt el mindenki mindenkitől.
   Dylannel elindultunk haza.
   Amikor odaértünk, megálltam Dylan előtt.
-Most itthon van Lily - sóhajtottam - De holnap másfél óráig nem lesz itthon senki, szóval holnap bejöhetsz.
-Oké - bólintott Dylan.
-Bár igazából a barátok is átjárkálnak egymáshoz, szóval miért is ne jöhetnél át?
-Ja. De azért néha nem árt, ha üres a ház, mert csupa olyan dolgot szeretnék csinálni, ami nem barátokhoz illő... - nézett a szemembe, mire elmosolyodtam.
-Igaz... - Lábujjhegyre álltam, és egy gyors puszit nyomtam a szájára, nehogy valaki meglásson.
-Szia, Oliva - indult el Dylan.
-Szia - intettem. Megvártam, amíg kifordult az utcából, majd fülig érő szájjal nyitottam be a házba.

Délután tanultam egy kicsit, majd olvastam. De a telefonom egyfolytában megzavart, mert megállás nélkül csipogott.
   Végül sóhajtva felálltam, és odamentem a telómért, és ki az, aki ennyit ír.
A csoportból jött a sok üzenet.
Mia üzenete: Madelyn válaszolj már.
Mia üzenete: Madelyn.
Mia üzenete: Madelyn!
Mia üzenete: Madelyn!!
Mia üzenete: Madelyn!!!
Mia üzenete: MADELYN!!!!!!!
Mia üzenete: MADELYN, ÉLSZ MÉG????
Mia üzenete: Jól van, akkor ne válaszolj.
Mia üzenete: De azért mégis megnézhetnéd.
Mia üzenete: MADELYN!!!!!
Mia üzenete: Madelyn, ne szívass már!!!! - Ehhez hasonló dolgok voltak még leírva további 200 üzenetben is.
Liv üzenete: Mia, mi bajod?
Mia üzenete: Liv! Hát élsz?! Ezek szerint akkor nem nyiffantatok ki mindannyian. Ez jó hír.
Liv üzenete: Mivan? És miért írogatod egy óra hosszája, hogy „MADELYN!!!!"?
Mia üzenete: Még akkor írtam neki privátban amikor hazaértünk, és nem válaszol.
Liv üzenete: Hívd fel.
Mia üzenete: Már próbáltam. Nem veszi fel.
Liv üzenete: Biztos valami dolga van.
Mia üzenete: Mindig van valami dolga... De azért szokott válaszolni.
Liv üzenete: És mi olyan fontos, ami nem várhat holnapig?
Mia üzenete: Igazából... valamit kérdezni akartam tőle, de már azt sem tudom, hogy mit... Most már csak az idegesít, hogy direkt nem válaszol.
Liv üzenete: Hülye vagy.
Mia üzenete: Meg ideges.
Liv üzenete: Azt látom. Na megyek olvasni, sok sikert Madelyn megkereséséhez. Szegénynek már nincs egy szabad délutánja... Na szia.
Mia üzenete: Szia.
   Úgy tettem, ahogy azt Miának írtam - olvastam, és közben zenét hallgattam.