Változások

104. rész

Miután elmentünk moziba, utána négy napig otthon maradtunk. Én az első nap leginkább Dylanen gondolkodtam. A másik három nap pedig olvastam, tv-t néztem, kimentem egyszer futni, meg minden olyat, amit a nyári szünetben szokás csinálni, ha otthon vagy. Viszont a lustulás négy napig tartott, mert utána a többiek - vagyis Madelyn - kitalálták, hogy menjünk el az aquaparkba, mert a nyaraláson kívül még nem igazán mentünk strandra. Előtte Madelyn megkérdezte, hogy nekem nem baj-e, hogy Dylan is jön, és azt mondtam, hogy nem. Nem akartam a többiekkel kicseszni. Mert egyébként baj volt. Nagyon is.
  A szomszéd városban lévő aquaparkba mentünk, ahova minden nyáron elmegyünk legalább egyszer. Már fél tizenegyre odaértünk, és miután beitta a naptej, amivel bekentük magunkat, mentünk is csúszdázni.
  Egészen 1-ig nem mentünk vissza a helyünkre, viszont utána már mindenki megéhezett.
-Na, ki mit eszik? - nézett körbe Jason a társaságon. - Én hamburgert.
-Én is - felelte Madelyn és Mia egyszerre.
-Én lángost - mondta Josh.
-Én is - szólt Ellie.
-Ti? - kérdezte tőlem és Dylantől Madelyn.
-Halat - vágtuk rá egyszerre.
-Oké, a hamburger az arra, a lángos pedig arra van - mutatott két külön irányba Jason - A hal pedig a strand másik végén, nem tudom, hogy merre.
-Nem baj, majd megkeressük - legyintettem.
-Baj, ha nem eszünk együtt? Szerintem senki sem szeretne rohangálni a kajájával a halastól a hamburgeresig, mert eléggé messze van a kettő egymástól.
-Öhm... - köszörülte meg a torkát Madelyn - Lehet, hogy én is inkább halat eszek... - Nem akarta, hogy kettesben kelljen ennem Dylannel. De én sem akartam, hogy miattam ne azt egyen, amit valójában szeretne. Ezért a szememmel üzentem neki, hogy nem kell halat ennie, ő pedig vette az adást. - Nem, inkább mégis hamburgert eszek. És akkor találkozzunk szerintem majd a helyünkön, ha mindannyian megettük.
-Oké - bólintottunk. Dylannel elindultunk megkeresni a halast. Viszonylag hamar meg is találtuk. Mindketten kértünk egy-egy hekket, majd amint az elkészült, leültünk egy szabad helyre. A kettő legtávolabbi széken foglaltunk helyet.   Kicsit fura volt. Három héttel ezelőtt  kihasználtuk volna, hogy végre kettesben lehetünk. Ehelyett most mindketten kínosan feszengtünk a helyünkön.
  Elvágtam a halat, majd ki akartam venni a gerincét, hogy hamarabb hűljön, de az még annyira forró volt, hogy amint megfogtam, rögtön el is dobtam. Dylan nem mondott semmit, csak odanyúlt, és kivette a hal gerincét nekem. Először azt akartam mondani, hogy „nem kell a segítséged, ezt magamtól is meg tudtam volna csinálni", de inkább csak elmormoltam egy halk köszönömöt.
  Az ebéd elég kínosan telt. Egyikőnk sem szólt semmit, csak csendben eszegettünk. Dylan már végzett a sajátjával, én meg még nem. Viszont már teli voltam.
-Kéred ezt a kicsit? - toltam felé a tányéromat. Bólintott.
  Miután mindketten befejeztük az evést, visszamentünk a helyünkre. Imádkoztam, hogy legyenek ott a többiek, és ne kelljen vele kettesben lenni. Nyilván nem volt szerencsém.
  Leültünk a pokrócra, és ahogy ő előttem ült, láttam, hogy egy picit piros a háta.
-Egy kicsit le vagy égve - szóltam.
-Igen, már rég kentem be magam - vonta meg a vállát.
-Bekenlek - keltem fel.
-Nem kell - rázta meg a fejét.
-De, mert még jobban le fogsz égni - kötöszködtem.
  Elővettem a naptejet, amiből nyomtam a kezemre, majd egy nagyobb sóhaj után hozzaértem a hátához, mire az egész testemen végigfutott a bizsergés. Hagynom kellett volna, hogy megégjen. Mert ahogy hozzaértem a bőréhez, legszívesebben lesmároltam volna. Hülye vagyok, hiszen már a nyaraláson is ez volt! De akkor legalább együtt voltunk. Most hiába várnám, nem fog megjelenni Dylan az éjszaka közepén a szobámban.
  Éreztem, hogy remeg a teste.
-Hé, mi a baj? - kérdeztem.
-Csak... - kezdte - Semmi, csak folytasd - mondta végül. Nem tudtam eldönteni, hogy miattam remeg, esetleg fázik, vagy mi. Én is remegtem. Szóval... lehet ő is attól, hogy hozzaértem. Mert én attól. És akkor hirtelen leesett, hogy hiába mutatja azt, ő sem lépett túl a dolgon három hét alatt. Ahogy ez tudatosult bennem, kicsit megkönnyebbültem. Mert akkor így nem egyedül szenvedek.
-Köszi. Én is bekenjelek? - fordult felém, amikor végeztem. Egy kicsit haboztam.   Nem voltam benne biztos, hogy kibírok ennyi fizikai érintkezést Dylannel. De nem akartam leégni sem, ezért végül bólintottam.
  Amíg kente a hátamat, konkrétan levegőt is alig vettem, és amikor mondta, hogy kész, rögtön arrébb mentem tőle.
  Amíg a többiek nem jöttek, elvoltunk egymástól méterekre, és én inkább olvastam, ahelyett, hogy beszélgettünk kellett volna. Amikor végre megérkeztek, egy hatalmas kő esett le a szívemről.
  A nap további részében nem igazán szóltam Dylanhez. És ő se hozzám. Jól állunk...
  Zárásig maradtunk, majd utána együtt, Dylan apjának nagy kocsijával mentünk haza. És nyilván úgy jött ki, hogy a végén kettesben maradtunk Dylannel. És amikor megérkeztünk, Dylan nem szólt ezúttal utánam, mikor a kilincshez nyúltam. Pedig titkon reménykedtem benne.
  Nem szálltam ki. Valami... vagy inkább valaki úgy vonzott, mint egy mágnes, és egyszerűen nem engedte, hogy elmenjek a közeléből.
  Már tényleg ki kellett volna szállnom, de ehelyett visszanéztem Dylanre.   Összeakadt a tekintetünk. Fél percig minimum bámultunk egymásra, de egyikőnk sem szólalt meg. Vártam, hogy ő szakítsa meg először a szemkontaktust, de ő ezt nem tette meg. Sőt. Mintha egy kicsit közelebb hajolt volna hozzám, mire a szívem gyorsabban kezdett el verni. Teljesen elvesztem a szürkéskék szemében. Csak a szokásos.
  A kezét felemelte, az arcomhoz akart nyúlni, vagy nem tudom, de ez sosem derül ki, mert a mögöttünk lévő autó ránk dudált. Mert Dylan kocsija az út közepén állt, mivel hát elvileg rögtön ki kellett volna szállnom, mikor megérkeztünk.
-Ó, szerintem akkor megyek is. Szia - szálltam ki az autóból.
  Úristen. Dylan majdnem hozzám ért. De most nem azért, mert muszáj volt bekennie naptejjel. Önszántából. De nem szabad az arcomat simogatnia, mert nem vagyunk együtt. Elvileg jelenleg utáljuk egymást. Főleg én őt - ahogy ezen gondolkodtam, felnevettem.
  Nem szabad, hogy kettesben legyünk, ha nem muszáj, mert még a végén lesmároljuk egymást. És ugye azt senki sem akarja. Vagyis... nézőpont kérdése, mert például én... Nem! Igaz, lehetetlen így, hogy találkozunk, teljesen elfelejteni Dylant. De meg kell tanulnom „barátként" tekinteni rá. Mert ez így nagyon nem lesz jó.