Változások

58. rész

Konkrétan egész -a buli utáni napon- szombaton aludtam. De tényleg, szó szerint. Ez így mind szép és jó, csak az a baj, hogy így meg este nem tudtam aludni. Tízkor lefeküdtem, és ott tartunk, hogy 1 óra van és egyszerűen nem tudok elaludni. Konkrétan három óra hosszája (a matek tudásom befigyel) fekszek az ágyban, és nézek ki a fejemből. És még zenét sem hallgatok. Jó, mondjuk 11-ig hallgattam -mert igazából minden este szoktam zenét hallgatni- de azóta csak szendvedek.
   Fél kettőkor meguntam. Tudom, hogy holnap meg fogom bánni, de végül úgy döntöttem, hogy kimegyek a levegőre.
   Rétegesen felöltöztem, -mert azért már hideg van- majd kimentem az előkertbe, ahol leültem a ház előtt lévő hintaágyra, magamra raktam egy pokrócot, majd csak szimplán néztem az üres utcát, miközben enyhén hintáztam a lábammal.
   Szerintem még csak 10 perce lehettem kint, amikor megláttam egy alakot sétálni az utcán. Kicsit megijedtem, hogy vajon ki járhat erre ilyen későn. Az a bizonyos valaki megállt. Ettől mégjobban beparáztam. Gondolkodtam, hogy gyorsan befussak-e a házba, amikor egyszercsak az illető tett egy lépést, mire megvilágították az arcát a lámpák.
-Dylan? - álltam fel a hintaágyról.
-Igen, én vagyok - jött oda a kapu elé.
-Te meg mit csinálsz itt? - mentem hozzá közelebb.
-Hát... épp erre sétálgattam, és megláttam, hogy itt vagy, így gondoltam beköszönök - vonta meg a vállát.
-Erre sétálgattál? - húztam fel a szemöldökömet - Hajnali egykor?
-Ja - bólintott.
-Jó. Akkor mondd meg az igazat, és akkor talán beengedlek.
-Csak talán?
-Igen - mondtam.
-Jó, elég nekem a talán is. Tehát: Nem tudtam aludni, mert tegnap túl sokat aludtam, ezért gondoltam megnézem, hátha ébren vagy - szólt.
-Oké. Gyere - nyitottam ki a kaput.
-Köszi, de amúgy magamtól is be jöttem volna, máskor is jöttem át hozzád este - jött be a kapun, majd ült le a hintaágyra.
-Tudom - ültem le mellé.
-Akkor jó. - Pár percig csöndben voltunk. Majd Dylan megszólalt:
-Te sem tudtál aludni? - Megráztam a fejem. - Sokat aludtál tegnap? - Bólintottam. - És... amúgy nem fázol? - Megráztam a fejem, mire Dylan felnevetett - Akkor ezt megbeszéltük.
-Ja. De amúgy... van rajtam egy pulcsi, egy kardigán, meg egy kabát is. Meg még ugye a pokróc. Szóval nem fázok - mondtam.
-Akkor jó. - Elkezdtem lassan hintázni a lábammal, mire Dylan hirtelen a combomra helyezte a kezét, és megállított a hintázásban - Ne!
-Mi a baj? - kérdeztem félve.
-Semmi, csak... légyszi ne hintázz - kérte.
-Miért?
-Hát... khm. Van egy traumám a hintázással kapcsolatban - ismerte be.
-Tényleg? - fordultam felé érdeklődve.
-Aha. Igazából elmondva vicces sztori, de akkor tényleg akkora sokk ért, hogy azóta nem merek hintázni.
-Elmeséled? - kértem.
-Hát, ha szeretnéd - vonta meg a vállát - Szóval. Azt hiszem 6 éves voltam, amikor ez az egész történt. Én igazából nagyon szerettem hintázni. De aztán... a 6. szülinapomra hintát kértem ajándékba. De nem csak a hintát, hanem magát az oszlopot is, amin a hinta lóg, mert azelőtt nekünk a kertben nem volt hintánk. Aztán amikor hazajöttem a nagyszüleimtől, akik vigyáztak rám, ott volt már az a rúd felállítva, rajta egy vadonatúj hintával. Gondolhatod mennyire megörültem, rögtön futottam oda, hogy kipróbáljam. Nagyon belendültem a hintával, tökre magasra felmentem. Aztán hirtelen hallottam valami furcsa hangot. De nem volt időm gondolkodni, hogy mi az, mert hirtelen a rúd konkrétan kidőlt a helyéről, én pedig olyan lendülettel repültem át az udvar másik oldalába, amilyen nagy lendülettel a hintát hajtottam. - Próbáltam nem felnevetni. - A szüleim, amint meghallották a nagy zajt, rögtön kifutottak az udvarra, és ott találtak engem a hinta eredeti helyétől messze elterülve -szerencsére- a füvön, a hintaoszlopot pedig a szomszéd udvarában kidőlve. - Itt már nem bírtam tovább, felnevettem. - Utólag kiderült, hogy apa még nem fejezte be a hinta szerelését, mert közben bement ebédelni. Ja, és a hinta azért volt felrakva, mert meg akarta nézni, hogy hogy néz ki ha majd kész lesz. Ja és amúgy nem kerültem kórházba, de rendesen lehorzsoltam konkrétan mindenemet. Szóval azóta nem hintázok többet - fejezte be Dylan. Durva, hogy 10 év után ennyire emlékszik erre. Nagyon nagy trauma érhette.
-Úristen - suttogtam - Hogy te milyen szerencsétlen vagy!
-Kösz - nevetett fel - Miért, neked nincsen valamilyen traumád, ami miatt félsz valamitől?
-Hát... - gondolkodtam el - Mondjuk a kakasoktól félek.
-A kakasoktól? - húzta fel a szemöldökét.
-Ja.
-Hallgatlak - mondta.
-Oké. Tehát - köszörültem meg a torkomat - Szerintem még nyolcadikban történt. Az egyik barátnőm pár utcával arrébb lakott tőlünk, ezért gyalog mentem hozzá. Épphogy kiléptem a kapun, amikor rögtön megláttam A kakast. Már akkor gondoltam, hogy ez a kakas nagyon ijesztő, mert egy darabig farkasszemet néztünk, és nagyon gyilkos pillantásokat vetett felém. Jó, aztán nem törődtem vele, és ki AKARTAM kerülni, de ő nem akart arrébb menni, bármerről mentem, ő elém vágott. Végül nagy nehezen kikerültem, de épphogy mentem pár lépést, amikor ő fogta magát, és konkrétan elém repült. A kakasok amúgy nem is szoktak annyira repülni, de ő olyan magasra repült, hogy megint elém került. Én megint kikerültem, aztán ő megint elém repült. És még ezt játszottuk egy darabig, amikor én fogtam magam, és inkább elmentem egy kerülőúton. Fél úton jártam, amikor hirtelen a bokorból mocorgást hallottam. Odanéztem, és szerinted ki nézett rám szúros tekintettel?
-A kakas - találta ki Dylan.
-Ja. Gondoltam magamba, hogy „Hát nem igaz, ez most már nem csak repül, hanem teleportál is". Végül továbbmentem, nem foglalkoztam vele. Aztán már majdnem odaértem, amikor a hátam mögött kukorékolást hallottam. Úgy elkezdtem futni, mintha éppen egy gyilkos üldözne -mondjuk az a kakas az, végülis- és a barátnőm házáig meg sem álltam. Aztán amikor odaértem, gyorsan bezártam a kaput. A kakas épp utánam ért oda, de még pont sikerült időben kizárnom. Próbált felrepülni, de nem bírt, már elfogyott az összes ereje a futásban. Ja, igen... egyszer hátrafordultam, és láttam, ahogy sprintelt utánam a kakas. Ez ilyen repülő, sprintelő, teleportáló kakas - fejeztem be.
-Jézusom - szólalt meg Dylan egy kis idő után - Ez egy mutáns kakas. Biztos Mrs. Rogers-é - mondta, mire felnevettem.
-Ja. Neki ilyen pszichopata állatai
vannak - bólogattam. - Amúgy... Dylan - szólaltam meg pár perc után.
-Igen?
-Hogy fogunk elaludni?
-Nem tudom - vonta meg a vállát - Én egyáltalán nem vagyok álmos.
-Én sem - ráztam meg a fejemet.
-Gyere ide - mondta. Lefeküdtem Dylan ölébe, majd magamra húztam a takarót. Dylan a hajamat kezdte el simogatni.
   Körülbelül 20 percig feküdtem Dylan ölében. Eredetileg az volt a terv, hogy elalszok, de helyette elkezdtünk beszélgetni. Mindig ez van.
-Dylan... - szóltam.
-Hm?
-Késő van - mondtam.
-Bemenjünk? - kérdezte.
-Hát, én nem szeretnék, de muszáj lesz.
-Menjünk - szólt.
   Mivel az ablakom csukva volt, az ajtón kellett bementünk. Próbáltunk halkak lenni.
   Levettem a sok réteget magamról, így már csak a pizsi volt rajtam.
   Lefeküdtem az ágyra, és magamra húztam a takarót. Dylan az ablak felé indult.
-Dylan! - suttogtam - Ne menj el. Már késő van, maradj - kértem.
-Biztos? - nézett rám.
-Igen.
-Ahj, te lány - sóhajtott. Befeküdt mellém a takaró alá. De megint kilógott a fél teste, ezért ugyanúgy, mint a múltkor, mindketten az oldalunkra feküdtünk. Dylan közelebb jött hozzám, testünk teljesen összesimult. A kezét a csípőmre helyezte.
-Lassan már ideköltözhetnél - jegyeztem meg.
-Ja. De inkább te gyere. Miénk lenne az egész ház - suttogta a fülembe.
-Plusz BonBon-é - tettem hozzá.
-Plusz BonBon-é - ismételte meg, miközben belepuszilt a nyakamba, amitől halkan felnevettem.
-Shh - mondta halkan Dylan.
-Miattad nevettem fel - kértem ki magamnak.
-Bocsi. - Kíváncsi voltam arra, hogy milyen fejet vág éppen, ezért átfordultam a másik oldalamra, így Dylannel szembekerültünk egymással. Vigyorgott. Gondoltam.
-Szia, Olivia.
-Szia, Dylan - mosolyodtam el.
-Hogyhogy megfordultál? - érdeklődött.
-Látni akartam ahogy vigyorogsz - feleltem.
-Honnan tudtad, hogy vigyorgok?
-Ismerlek - mondtam.
-Akkor azt is tudod, hogy mire gondolok éppen.
-Igen - néztem le a szájára egy pillanatra.
-És mire?  - kérdezte.
-Arra amire én: Bárcsak megszeghetnénk az alkut... - válaszoltam.
-Akkor ezek szerint egyre gondolunk - mondta halkan. Közelebb húzott magához.
-Dylan... - suttogtam - Mennyit kell még várnom?
-Ezt nem tudom neked megmondani pontosan. De kérlek, légy türelmes - nézett mélyen a szemembe.
-Ez nem olyan egyszerű.
-Tudom. Hidd el, nekem sem. Sajnálom, szerelmem, hogy várnod kell. De amint lehet, elmondom neked az igazságot, ígérem. Csak... egy valamitől félek.
-Mitől? - kérdeztem.
-Hogy mire elmondhatok neked mindent, már túl késő lesz, és elveszítelek - vallotta be.
-Nem fogsz - adtam egy puszit az arcára - Várok, amíg kell.
-Sajnálom, hogy ezt csinálom veled - mondta halkan.
-Nem kell - kulcsoltam rá az ujjaimat az övéire - Jó éjt, Dylan.
-Jó éjt.