Változások

44. rész

Amikor odaértünk a pizzériába, Ben rögtön elment mosdóba, én pedig addig kerestem egy szabad helyet. Csakhogy nem nagyon volt. Körülnéztem, hátha megakad a szemem egy üres asztalon, viszont helyette valami máson akadt meg a szemem. Vagy inkább valakiken. Ugyanis az egyik asztalnál Dylan és Lily (!!) ültek. Gyorsan odamentem az asztalukhoz, és felvont szemöldökkel néztem a húgomra. Dylan tekintetét direkt kerültem.
-Lily, te mit keresel itt... vele? - kérdeztem.
-Szia Liv, neked is - dünnyögte Lily - Egyébként Dylan írt, hogy ráérek-e ma eljönni kajálni, és mondtam, hogy igen, szóval jöttem - vonta meg a vállát.
-Aha... szóval ti már bestiek vagytok? - kérdeztem továbbra is csak Lilyre nézve. A húgom nem tudott válaszolni, ugyanis a következő pillanatban Ben jelent meg mellettem, és hátulról átölelt, kezét a derakamra téve. Hallottam, ahogy Dylan felhorkant, de mégsem fordultam felé, továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy nem nézek rá.
-Sziasztok - intett csak mellékesen Dylannek és Lilynek, majd felém fordult - Liv, találtam szabad asztalt, gyere, nehogy elfoglalják.
-Jövök - biccentettem, majd egy utolsó pillantást vetettem Lilyre, mielőtt Ben elhúzott az asztaluktól. A szemében csalódottság, és megvetés látszott. Egy pillantra Dylan tekintetét is elkaptam (bármennyire is nem akartam), viszont az ő arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam felfedezni.
Amíg nem hozták ki a pizzánkat, Bennel beszélgettünk.
-Ahj, már éhen halok - mondtam az arcomat a tenyerembe temetve.
-Nyugi, szerintem mindjárt hozzák - nyugtatott Ben - Már régen rendeltük.
Körülbelül 10 perc múlva meg is jött a pincér, kezében egy sonkás és egy gombás pizzával. Az előbbit lerakta elém, a másikat pedig Bennek adta.
-Köszönöm - mondtam a pincérnek mosolyogva, mire ő biccentett egyet, és már ment is tovább.
-Jó étvágyat - szólt Ben.
-Jó étvágyat - mondtam, majd enni kezdtem.
Evés közben végig beszélgettünk, és amikor végeztünk, még utána maradtunk az asztalnál, nem indultunk rögtön el.
-Liv, elmegyek kifizetni a kaját - állt fel Ben - Ha visszajövök indulhatunk - mondta.
-Oké - bólintottam.
Eltelt öt perc, de Ben még nem jött. Eltelt tíz perc; még mindig semmi. Gondoltam, semmi baj, biztos elment mosdóba. Megint. Viszont amikor már negyed órája vártam, kezdtem aggódni, hogy hol lehet, hiszen a fiúk nem szoktak ilyen sokáig mosdóba lenni. Már ha egyáltalán ott van. Hátrafordultam, hogy jön-e már, viszont akkor megláttam, hogy Lily még mindig ott ül az asztaluknál, viszont egyedül. A húgom megérezhette, hogy figyelem, ugyanis ő is hátrafordult.
-Hol van Dylan? - tátogtam.
-Nem tudom. És Ben? - kérdezte, mire én csak megvontam a vállamat.
-Basszus - suttogtam, mire Lily értetlenül nézett rám. Ha Dylan és Ben valahol éppen kettesben vannak, annak nem lehet jó vége... Alig ismerik egymást, mégis mindketten máris gyűlölik a másikat. Felpattantam, és elindultam a férfi mosdó felé, ahol bekopogtam az ajtón.
-Dylan! Ben! - kiabáltam. Semmi. - Dylan! Ben! Itt vagytok? Én vagyok az, Liv! - Semmi. Ezek szerint nincsenek a wc-ben. De akkor hol vannak?
Visszamentem Lilyék asztalához, és idegesen megálltam a húgom mellett.
-Lily, mikor ment el Dylan? - kérdeztem.
-Nem tudom... Már több mint negyed órája - mondta.
-Basszus...
-Mi a baj?
-Meg kell keresni őket! - szóltam, majd elindultam a kijárat felé.
-Most meg hová mész? - szólt utánam Lily.
-Mindjárt jövök, te maradj itt - kiáltottam Lilynek már kilépve az ajtón. Ahogy megfordultam az utcán, rögtön megláttam Dylant és Bent.

Dylan szemszöge

-Collins, én nem fogom hagyni, hogy vele is ezt csináld! - kiabáltam. Már körülbelül 10 perce veszekedtem Bennel az utcán, és csak egyre jobban felhergelt.
-Miről beszélsz? - kérdezte Ben.
-Tudod te. Én ott voltam azon a nyáron, láttam mindent, tudok mindent. Sajnos nagyon jól ismerlek, és tudom, hogy mire megy ki ez az egész játék vele.
-Nem tudod te, hogy miről beszélsz, Howland. Ő más - mondta Ben.
-Aha, persze... Na és ami pár éve történt? 7.-ben? Akkor is ugyanúgy csak kihasználtad.
-Honnan tudsz te arról az incidensről? - sápadt le Ben.
-Mondjuk úgy, hogy megvannak a forrásaim - vontam meg a vállamat.
-Nem tudsz te semmit - sziszegte Ben.
-Dehogynem, hidd el, többet tudok, mint amit gondolnál. És tudom, hogy tudod, hogy én ott voltam azon a nyáron, és láttam mindent. Épp ezért nem fogom hagyni, hogy beléd zúgjon, mert mindketten tudjuk, hogy annak mi lenne a vége... - szóltam.
-Nem te irányítod az érzelmeit, Howland.
-Hát nem is te. Viszont abban biztos vagyok, hogy manipulálni nagyon jól tudod - mondtam.
-Hidd el, én nem tudom. Viszont te igen. Ha nem is akarod - Nem akarom Őt manipulálni!! - Érted van oda, nem értem, viszont ha elmondom neki az igazat rólad, máris megváltozik a véleménye pillanatok alatt.
-Nem mered... - sziszegtem dühösen.
-Dehogynem... És ha megpróbálsz kettőnk közé állni, akkor garantálom, hogy mindent elmondok neki rólad. Szóval választhatsz. Vagy lemondasz róla magadtól, és messziről elkerülöd, vagy inkább hagyod, hogy meggyűlöljön és összetörjön a szíve miattad. Örökre elvesztenéd a bizalmát, ha megtudná, hogy ki is vagy valójában. - Tanácstalan voltam. Nem tudtam mit tegyek. Nem veszíthetem el őt...

Liv szemszöge

Megálltam az étterem előtt, szerintem nekik az sem tűnt fel, hogy ott vagyok. Mindkét fiú nagyon idegesnek tűnt, úgy látszik, hogy nagyon lemaradtam valamiről.
-Válassz, Howland, vagy különben most rögtön megyek, és beszélek vele - szólt Ben. Most már 100%, hogy a lényegről lemaradtam...
-Rohadj meg - mondta Dylan olyan halkan, hogy alig hallottam. Láttam, ahogy Ben elvigyorodik, mire Dylan hirtelen ököllel bevert neki egyet. De akkorát, hogy szerintem még egy utcával arrébb is hallották az ütést. Annyira meglepődtem, hogy először mozdulni sem tudtam, de végül észbe kaptam és felkiáltottam:
-Ben! - Odafutottam hozzá, Ben pedig térdre borult. Leguggoltam mellé, és elkerekedett a szemem, ugyanis az egész orrából ömlött a vér, és a szája is felrepedt. Már amennyire láttam a sok vértől.
-Úristen - motyogtam - Tessék, ezt szorítsd oda - nyújtottam felé pár zsebkendőt. Ben erőtlenül odanyúlt érte, de nem volt elég ereje odaszorítani, ezért megfogtam a zsebit, és odanyomtam a sebéhez. Ben nagyon rosszul nézett ki.
-Ezt most miért kellett? - kiabáltam felnézve Dylanre - Mi bajod van neked?? Nézd meg, alig van magánál! Ha valami baja lesz, az a te hibád!
-Olivia... sajnálom, de... - szólt Dylan.
-Nincs Olivia! - kiáltottam el magam - Állandóan ezt csinálod! Mindig gondolsz egyet, és akkor teljesen megváltozol, rád se lehet ismerni. De eddig csak simán bunkó voltál, viszont most már túl mentél a határon! Elegem van, érted? Én már nem tudok kiigazodni rajtad, kész, feladom! Vidd haza Lilyt, és csak annyit kérek, hagyj engem békén, oké? Ne keress, ne írj, és ne gyere át az éjszaka közepén! - mondtam elfojtott könnyekkel. És ne csókolgasd a nyakamat, ha elvileg barátok vagyunk... - tettem hozzá magamat.
-Tényleg ezt akarod, Olivia? Hogy hagyjalak békén? - kérdezte Dylan keserű mosollyal az arcán.
-Igen - mondtam halkan, gombóccal a torkomban.
-Rendben... - biccentett Dylan alig láthatóan - Nyugodj meg Olivia, mostantól megígérem, hogy messziről elkerüllek - mondta, majd megfordult és elindult az étterem felé. Mindketten tudtuk, hogy ennek a mondatnak nagy jelentősége van a mi kapcsolatunk szempontjából. Világossá tette Dylan (meg a részemről én is), hogy hiba volt úgy közelednünk egymás felé. Éppen ezért, nem kellett volna keserű ízt érezném a számban, miután Dylan ott hagyott. Mégis azt éreztem.
Pár perccel később Lilyvel együtt jöttek ki. A húgom szomorúan nézett rám, majd elindult Dylan után az utcán. Nem tudom milyen érzés lehetett látnia a nővérét a földön, véresen (Ben orra miatt), teljesen szétesve, de nem is akarom inkább tudni.
-Mehetünk? - kérdeztem Bent.
-Igen - bólintott kábán, miközben segítettem neki felállni. Jó nagyot ütött Dylan...
-A te házadba megyünk oké? Pár perc alatt odaérünk - mondtam.
-Oké - bólintott erőtlenül.