Változások

75. rész

Csütörtök reggel szokásosan elkéstem a suliból. Bár most csak két perccel értem be nyolc után. Ami egész jó. Szinte nem is nevezném késésnek.
   Amikor a terem felé tartottam, a folyosón összetalálkoztam Madelynnel és Jasonnel. Köszöntem nekik, aztán mentem is tovább. De nem haladtam túl sokat, mert a következő pillanatban megláttam, amint Dylan a falnál támaszkodik, és éppen egy lánnyal beszélget - vagy inkább flörtöl. A torkomban gombóc keletkezett, és mivel teljes mértékben rájuk figyeltem, nem vettem észre az előttem lévő kukát, aminek következtében megbotlottam benne. Én is, és a kuka is eldőltünk. Az utóbbi ráadásul rám esett.
   Mindenki aki a folyosón volt (nem voltak olyan sokan, hiszen már becsöngettek) egy emberként kapta felém a fejét. Hiszen elég nagy zajt csaptam.
-Liv! Jól vagy? - jött oda hozzám Jason és Madelyn. Éppen a földön voltam elterülve, a fél testemen a nagy kukával, szóval nem tudom erre mit lehetett volna válaszolni, így csak feltartottam a kezem, jelezve, hogy élek.
   Közben Dylan elszakadt attól a lánytól akivel még az előbb beszélgetett, és felém nyújtotta a karját. Jason leemelte rólam a kukát, én meg megfogtam Dylan kezét, aki felhúzott.
-Hogy sikerült elesned? - kérdezte mosolyogva. Tök jó, hogy neki ilyen jó kedve volt, mikor amúgy miatta törtem össze majdnem magam. Meg a suli tulajdonát.
-Nem tudom - vontam meg a vállamat - Az egyik pillanatban egyszer csak ott termett az a kuka! Ott volt az eddig egyáltalán? - kérdeztem. De tényleg, eddig én még nem is láttam itt soha.
-Tulajdonképpen szerintem nem - tűnődött el Madelyn - Szerintem új. Tök jó, hogy te máris összetöröd.
-Ja - dünnyögtem.

Fizikán direkt nem szóltam Dylanhez. És felé sem néztem. Sőt, tudomást sem vettem róla. Ez neki is feltűnhetetett, mert miután eltelt 20 perc az órából, gyengéden megbökött a könyökével. Erre én nem reagáltam semmit.
   Újra megbökött. Majd megint. És megint.
-Mi az?? - fordultam felé idegesen.
-Én is pont ezt akartam kérdezni - suttogta. Elgondolkodtam, hogy most akkor elmondjam-e, hogy miért nem szólok hozzá, vagy ne. Végül úgy döntöttem, hogy ráér később, ezért inkább nem szóltam semmit, csak tekintetem a táblára szegeztem. Amin amúgy nem volt semmi, mert a tanár nem írt rá, de mindegy.
   5 perc múlva Dylan megint megbökött.
-Olivia! - suttogta. Nem néztem felé - Olivia! - Nem bírtam tovább, hogy állandóan bökdös, ezért inkább felálltam, és kimentem mosdóba (persze a tanárt megkérdeztem).
   Végül tényleg elmentem WC-re ha már kimentem óráról.
   Éppen a kezemet mostam, amikor belenéztem a tükörbe, és megpillantottam Dylant, mire ijedtemben majdnem felsikítottam.
-Mit keresel te itt? Ez a lány WC! - fordultam felé.
-Hozzád jöttem - felelte.
-Dylan, én nem azért jöttem ki, hogy utánam jöjj - ingattam a fejem - Pont, hogy azért, mert már idegesített az, hogy bökdösöl.
-Tudom.
-Ennek ellenére kijöttél - ráncoltam a szemöldökömet.
-Aha - bólintott.
-Nem is te lennél - sóhajtottam. Pár másodperc erejéig mindketten csendben voltunk, majd Dylan szólalt meg először:
-És akkor elmondod, hogy miért vagy ilyen hűvös velem?
-Ötleted sincs? - húztam fel a szemöldökömet. Ő megvonta a vállát. - Láttalak ma a folyosón flörtölni egy lánnyal - böktem ki végül.
-Ó! - bólintott Dylan egy nagyot, amikor leesett neki, hogy mi is bajom - Értem már. Ezért estél el.
-Igen.
-Bocsánat, nem akartam, hogy... - kereste a megfelelő szavakat - Nekimenj egy kukának.
-Nem baj. De elmondod, hogy mi történt pontosan? - kértem. Dylan tett egy lépést felém, majd megfogta a kezem.
-Olivia - nézett mélyen a szemembe - Először is, tisztázzuk: én az égvilágon semmit nem akarok attól a lánytól. És semmelyiktől, amelyiknek nem Olivia Graves a neve. - Elmosolyodtam, és a szívem kicsit hevesebben kezdett verni. - Őszintén, a nevére sem emlékszem annak a lánynak, akivel a folyosón beszélgettem. És csak azért nem küldtem el, mert tudod, hogy elvileg szingli vagyok. És ha minden egyes lányt ignorálok, akkor egy idő után fel fog tűnni valakinek, hogy a szívem már valaki másé. Szóval röviden: Csak azért beszélgettem vele, hogy az embereknek eszébe se jusson, hogy mi egy párt alkotunk - fejezte be. Kicsit bűntudatot éreztem, amiért megkérdőjeleztem Dylant. Hiszen nem is tett semmi rosszat!
-Sajnálom - sütöttem le a szemem - Csak... teljesen elfeledkeztem arról, hogy nyilvánosan nem is vagyunk együtt. Csak azt láttam, hogy egy másik lánnyal vagy, és kitört rajtam a féltékenység... - vallottam be.
-Semmi baj - mosolyodott el kedvesen, majd lehajolt hozzám, és száját gyengéden az enyémre tapasztotta - Szeretlek - suttogta.
-Én is szeretlek, Dylan Howland - mosolyodtam el, majd ezúttal én csókoltam meg őt. Aztán eszembe jutott, hogy pont így bukott le Madelyn és Jason, ezért inkább elhajoltam tőle.
-Menjünk vissza órára - szóltam.
-Oké - bólintott.

Mr. Morton kivételesen időben érkezett órára. Viszont szokásosan idegesen.
-Gyerekek! - vágta le magát kimerülten a székére - Nem fogjátok elhinni mi történt!
-Lehet egy tippem? - kérdezte Liam.
-Lehet.
-Mondjuk egyszerre? - fordult az osztály felé. Mindenki bólogatott. - 3, 2, 1!
-A kutyájával történt valami - mondta egyszerre az egész osztály.
-Ezt... ezt meg... ho... ?- dadogta az ofi - Mindegy - legyintett - Ezek szerint el fogjátok hinni. Sebaj - vonta meg a vállát - A lényeg: A feleségem elvitte Bellet sétálni. A szokásos útvonalon mentek, és már éppen visszafele indultak, amikor találkoztak egy idős asszonyal és egy -az információm alapján- pszichopata kecskével. - Jaj, ne... - És aztán furcsa módon nem az történt, hogy Belle ugatta meg a kecskét, hanem a kecske mekegett rá a kutyára! Erre az én kis csivavám úgy megijedt, hogy hazáig futott, magával rántva a feleségem is. És ez még 2 óra hosszával ezelőtt történt. Azóta Belle ott gubbaszt egy sarokban, és nem hajlandó enni, inni, meg semmi ilyesmi. Úgyhogy Claire most telefonált, hogy azonnal menjek haza, mert a kutya depressziós lett, és nem tud vele mit csinálni. Szóval elmarad a nyelvtant - fejezte be, mire az utolsó mondat hatására mindenki ujjongani kezdett. - De! Előtte szeretnék pár szót ejteni az osztálykirándulásról - kezdte.
   Beszélt körülbelül 10 percet, aztán tényleg elment. Kiderült, hogy a kirándulás május 25.-én és 26.-án lesz.    Egy viszonylag közeli városba, Shinefordba fogunk menni, és egy hotelben fogunk megszállni (egy éjszakára), ahol lesz medence is. A programokról nem igazán beszélt, azt mondta majd később, mert siet Bellehez.
-Halljátok biztos Mrs. Rogersel találkozott - mondtam, mire Dylan (aki időközben odajött a padunkhoz), Ellie, Mia és Madelyn felnevettek.
-Nekem is ez jutott eszembe. És vajon melyik kecske volt? - kérdezte Madelyn.
-Szerintem Henry.
-Szerintem is. Múltkor minket is megmekegett - csúszott ki Dylan száján, mire elkerekedett a szemem. Akkor volt amikor titokban átjött Dylan amikor nem volt otthon senki. Akkor hagyta ott az alsónadrágját...
-Tényleg? Mikor? - érdeklődött Ellie.
-Amikor együtt mentünk haza - felelte Dylan. Na, végül is nem hazudott. - Pár hete.
-Meg sem lepődök.