Változások

41. rész

Ma is az első óra fizika volt, ezért amint beértem a termünkbe, rögtön leültem Dylan mellé.
-Szia - nézett fel a telefonjából mosolyogva.
-Szia - dünnyögtem, miközben levágtam a táskámat a földre és elkezdtem kipakolni a cuccaimat.
-Mi az? - kérdezte Dylan.
-Mi lenne?
-Mérgesnek tűnsz - mondta Dylan szórakozottan.
-Tényleg? - fordultam felé - Pedig nem vagyok az - vontam meg a vállamat.
-Oké, pedig azt hittem - mondta bujkáló mosollyal.
-Rosszul hitted - szóltam, miközben normálisan (eddig féloldalasan ültem) leültem, mert végeztem a parkolással.
   Körülbelül a fizika óra felénél tartottunk, amikor hirtelen Dylan óvatosan meglökte a lábamat a térdével.
-Mi az? - suttogtam.
-Semmi - mondta Dylan rám sem nézve.
-Meglöktél.
-Én? Hát én nem - ellenkezett Dylan.
-Aha... - bólogattam. Pár perc múlva újra meglökött, de én nem reagáltam semmit. Aztán megint meglökött. És megint.
-Mi van már? - néztem rá mérgesen.
-Semmi - vonta meg a vállát.
Szerintem egy perc sem telt el, amikoris Dylan hirtelen belebökött az oldalamba, mire hangosan felnevettem.
-Mi a baj a harmadik padsorban? - kérdezte tőlünk a fizika tanár, Mr. Adams.
-Semmi - dünnyögtem, majd újra Dylanhez fordultam - Miért piszkálsz?
-Nem piszkállak - tagadta továbbra is.
-Huh, de idegesítő vagy - forgattam a szemem, majd én is megböktem Dylant, mire ő ugrott egyet a széken.
-Mi van már, miért hangoskodtok?? - kiabált le minket Mr. Adams. Az a baj az óráival, hogy nála még az is hangosnak számít ha valaki nyel egyet.
-Elnézést - mondta Dylan elfojtott röhögéssel, majd mégegyszer meglökte a lábamat, mire mérgesen néztem rá - Az utolsó volt - ígérte meg.
-Jó.

Este 9-kor türelmetlenül feküdtem az ágyamon zenét hallgatva. Nem tudtam, hogy Dylan jön-e, mert végül nem állapodtunk meg semmiben, de azért vártam, hátha jön. És még az elkövetkezendő fél órában is így tettem. Vártam, vártam, és vártam, de hiába, ő nem jött.
   Fél 12 után már készültem volna aludni, mert úgy voltam vele, hogy már jött volna, ha akar. Ja, csak hiába csuktam be a szemem, nem tudtam aludni. Végül egy óra múlva feladtam, és lerúgtam magamról a takarót, majd odaléptem a szekrényemhez. Kivettem belőle egy fekete spagetti pántos felsőt, és egy szürke melegítőnadrágot. Átöltöztem, és egy kicsit megfésülkedtem, és hagytam, hogy hosszú barna hajam kiengedve hulljon a vállamra. Mivel már hajnali egy volt, gyanítottam, hogy már az egész család alszik, ezért nem volt más választásom, az ablakon át kellett közlekednem. Gyorsan hagytam anyáéknak üzenetet (Messengeren is, meg egy cetlit is, biztos ami biztos), hogy ne aggódjanak, nem szöktem meg, csak egy utcával mentem arrébb. Remélem nem fognak haragudni...
   Miután teljesen elkészültem, elindultam. Nyilván Dylan háza felé. Mikor odaértem, "örömmel" konstáltam, hogy jól emlékeztem, Dylan szobája szintén az emeleten van, ahogy ugye az enyém is.
   Nagy nehezen, de sikerült felmásznom, majd belestem az ablakon. Dylan az ágyon feküdt, a telefonja kijelzője megvilágította az arcát, és a lábai közt pedig BonBon aludt. Megkopogtattam az ablaküveget, amit Dylan rögtön meghallott, mire hirtelen felnézett a telefonjából. Amikor meglátott engem, először meglepődött, majd lassan elmosolyodott. BonBont kicsit arrébb rakta, hogy ki tudjon kelni anélkül, hogy a kutyát megrúgná. Gyorsan odajött az ablakhoz, és kinyitotta, majd a kezét nyújtotta nekem, amit én megfogtam, és Dylan segítségével bemásztam.
-Szia, Olivia - nézett rám Dylan amikor megálltam előtte.
-Szia.
-Hogyhogy itt vagy ilyen későn? Méghozzá az ablakon keresztül... - mondta Dylan.
-Vártam rád - mondtam halkan - De nem jöttél, úgyhogy jöttem én.
-Bocsánat, nem tudtam, hogy menjek-e, ezért végül nem mentem...
-Mindegy, most már itt vagyok én - vontam meg a vállam, majd odaadtam Dylannek a kabátomat, mert felém nyújtotta a kezét, hogy elvegye.
-Köszi - mondtam. Amikor Dylan lerakta egy székre a kabátomat, mosolyogva végignéztem rajta - Jó a pizsid - jegyeztem meg. Egy sötétszürke póló volt rajta, egy kockás pizsomanadrággal.
-Kösz - nevetett fel.
-Most már kvittek vagyunk. Mindketten láttuk egymást pizsiben.
-Ja - bólintott, majd leült az ágyra. Én is követtem a példáját, és lehuppantam mellé a nagy franciágyra.
-Mindig veled alszik? - néztem mosolyogva az alvó BonBonra.
-Hát, ha nincsenek itthon a szüleim, akkor igen. Mert amúgy nem engedik meg, hogy BonBon feljöjjön az ágyamra, mondván összeszőröz mindent, de ha egyedül vagyok, akkor mindig együtt alszunk - mondta.
-Értem - bólintottam mosolyogva. BonBon ébredezni kezdett, szemeit lassan kinyitotta, majd amint meglátott engem, rögtön odaszaladt hozzám.
-Szia - simogattam meg - Megérezted, hogy rólad beszélünk? - kérdeztem - Pacsi - nyújtottam felé a tenyeremet, mire ő belecsapott - Ügyes vagy!
-Olivia, mikor tanítottad ezt meg neki? - ráncolta össze a szemöldökét Dylan.
-Nemrég - vontam meg a vállamat.
-És én akkor hol voltam?
-Félmeztelenül járkáltál a házban - vontam meg a vállamat.
-Mi? Mikor vol-... Jaa, emlékszem - bólogatott Dylan elfolytott mosollyal. BonBon köszönt Dylannek is, aki szintén megsimogatta. BonBon még ugrált párat köztünk, majd fogta magát, leugrott az ágyról, majd nemes egyszerűséggel kisétáltált a szobából.
-Na, úgy tűnik ketten maradtunk - tárta szét a karját Dylan.
-Ja - mondtam, majd megborzongtam, mert kicsit kezdtem fázni a vékony felsőmben. Azt hittem, amikor ezt vettem fel, hogy nyár van, vagy mi?
-Fázol? - kérdezte Dylan.
-Nem - ráztam meg a fejem. Még egyelőre jó volt nekem úgy is.
-Jó, de szólj ha igen.
-Oké - mondtam - Viszont... kicsit éhes vagyok - vallottam be.
-Hát... főzhetek valamit - szólt Dylan, mire meglepetten néztem rá.
-Tudsz főzni? - húztam fel a szemöldökömet.
-Igen. Gyakran magamnak csinálok ebédet. Na gyere - ragadta meg a karomat, majd felhúzott az ágyról. Lementünk a konyhába, ahol én felültem a bárpultra, Dylan pedig előpakolta a hozzávalókat
-Mit főzöl? - érdeklődtem.
-Paradicsomos tésztát. Csak kicsit másképp, mint ahogy a receptek írják. Remélem ízleni fog. Gyorsan kész lesz - válaszolt Dylan.
   Dylan főzött, én pedig végig figyeltem őt, ahogy főz, miközben beszélgettünk. Viszonylag hamar kész is lett. Dylan elzárta a tűzhelyet, majd a szószból vett egy kanállal, majd odajött hozzám.
-Tessék, kóstold meg, hogy milyen - tartotta felém a kanalat - Nem meleg, megfújtam - mondta, mire bólintottam, majd megkóstoltam a szószt.
-Dylan, ez nagyon finom - mondta őszintén.
-Ízlik? - mosolyodott el.
-Nagyon. Na, segítek megteríteni, mert már ennék - mondtam.
   Pár perc múlva Dylannel egymással szemben ültünk a nagy asztalnál, előttünk egy-egy tányérral.
-Jó étvágyat, Olivia - mondta Dylan.
-Neked is - szóltam, majd bevettem a számba az első falatot - Hm, ez nagyon jó.
-Köszi.
-Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fözől.
-Majd máskor is csinálok neked valamit - ígérte meg Dylan.
-Oké - mosolyodtam el.
   Viszonylag gyorsan végeztünk. Segítettem Dylannek elpakolni, majd visszamentünk a szobába.
-Teli vagyok - vágtam le magam az ágyra.
-Én is - feküdt le mellém Dylan. Megint megborzongtam, mire Dylan felém fordult. Nem mondott semmit, csak felállt, majd odasétált a szekrényéhez, majd kivett belőle egy pulcsit.
-Tessék - nyújtotta felém.
-Köszönöm - mosolyodtam el. Felvettem a pulcsit; az egészből áradt Dylan illata.
   10 percen át csak némán feküdtünk egymás mellett ágyon, majd hirtelen eszembe jutott eszembe jutott valami.
-Dylan - mondtam halkan.
-Hm? - fordult felém érdeklődve.
-Éneklünk valamit? - kérdeztem.
-Persze - mosolyodott el. Felállt, felvette a földről az akusztikus és az elektromos gitár közül az utóbbit, majd leült, hátát az ágy háttámlájának támasztva, én pedig leültem vele szemben, törökülésben. Amint játszani kezdett rajta, rögtön felismertem a dallamot. Nyilván Chase Atlantic: Slow down. Elkezdtem énekelni, Dylan pedig csak gitározott. A refrénnél viszont ő is csatlakozott. Miután a refrénnek vége lett, biccentettem Dylannek, jelezve, hogy a második verze az övé. Vette az adást, és énekelni kezdett, én pedig hallgattam. Azonban az egyik, ikonikus sornál én is csatlakoztam.
-I'm burning up, yeah, all I see is red - csatlakoztam - She said, "Fuck me like I'm famous", I said, "Okay" - énekeltük mélyen egymás szemébe nézve. Ez után újra elhallgattam, viszont a refrénnél újra csatlakoztam, utána pedig már végig együtt énekeltünk.
   Mikor vége lett a dalnak, mindketten némán bámultuk a másikat.
-Jó voltál, Olivia - mondta végül Dylan.
-Te is - mosolyodtam el.
-Mi legyen a következő?
-Hm. Legyen az I wanna be yours - javasoltam, mire Dylan elfojtott mosollyal bólintott.
-Tudod fejből? - kérdeztem.
-Aha. Nyáron sok dalt megtanultam, köztük ezt is - vonta meg a vállát.
  Dylan elkezdett gitározni. Ugyanúgy csináltuk, mint az előbb, enyém volt az első verze, Dylané a második, utána meg már végig együtt (volt amikor két szólamban) énekeltünk. Most is végig egymás szemébe nézve énekeltünk, majd amikor végeztünk, Dylan megkérdezte, hogy mi legyen a következő.
-Válassz te - mondtam.
-Oké.... Legyen a West Coast - szólt, mire bólintottam.
  Az énekléssel elment több mint egy óra, nagyon jó volt Dylannel együtt énekelni, főleg úgy, hogy ugye ő gitározott. Volt amelyiket dalt kikereste, hogy hogy van gitáron, de sokat tudott magától.
-Na, még mondj egy utolsót - szólt Dylan.
-Oké - bólintottam - Legyen Conantől a Family line. Azt tudod?
-Igen - mondta Dylan. Rögtön játszani kezdett, én pedig énekelni. Ezúttal Dylan nem szállt be, a refrént is csak én énekeltem. Láttam Dylanen, hogy sokat jelent számára ez a dal, végig látszott az arcán, hogy nagyon szomorú, sőt amikor odaértünk a dalban, hogy „It's hard to put it into words, how the holidays will always hurt I watch the fathers with their little girls, and wonder what I did to deserve this... How could you hurt a little kid?
I can't forget, I can't forgive you 'cause now I'm scared that everyone I love will leave me...” akkor egy könnycsepp legördült az arcán, és látszott rajta, hogy alig bírja visszatartani könnyeit. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy folytassam-e, de mivel Dylan bólintott, jelezve, hogy nyugodtan énekeljek, végül végigénekeltem az egész számot. Amikor vége lett, Dylannek mégegy könnye kicsordult, mire én némán magamhoz húztam és átöleltem. Dylan szorosan ölelt, miközben én a haját simogattam.
-Nem csak az a baj, hogy sokat dolgoznak, ugye? - kérdeztem a szüleire utalva, mire Dylan némán bólintott továbbra is engem átkarolva. Amiatt, hogy Dylanből milyen reakciót váltott ki ez a dal, biztos vagyok benne, hogy nem volt jó gyerekkora. Hiába kapott meg mindent, élt nagy házban... mindez hiába, mert a szülei sosem szerették őt igazán. Legalábbis én így gondolom.
-Tudod - húzódott el tőlem Dylan - Ez a dal konkrétan rólam íródott. Jó, azért nem teljesen, mert például apa sosem bántotta anyát. Sokkal inkább engem. És igen, az is igaz, hogy volt, amikor egyedül karácsonyoztam... Mindig kaptam ajándékokat, karácsony előtti, vagy utáni napokon, de minek, ha egyébként meg tök egyedül vagyok, és magamban éneklek a fa alatt, arra várva, hogy valami csoda folytán a szüleim megjelennek? Vagy talán csak felhívnak. De egyik sem történt meg. És én nagyon tisztelem őket azért, amiért ennyit dolgoznak, hiszen ha ők nem lennének, nem élhetnék ilyen körülmények között. De minek a nagy ház, ha nagy részt egyedül vagyok benne? - tárta szét a karját Dylan, mire én szomorúan néztem rá, majd látva, hogy megint gyűlik a könny a szemébe, újra magamhoz húztam.
-Sajnálom - suttogtam.
-Nem kell - rázta meg a fejét. Eltoltam magamtól Dylant, hogy a szemébe nézhessek, majd a hüvelykujjammal letöröltem az arcáról a könnycseppet.
-Olivia... - szólt Dylan halkan.
-Hm?
-Légyszi ne mondd el senkinek, hogy sírtam. Lerombolná a hírnevemet. Amúgy sem nevezném sírásnak; összesen kábé 3 könnycsepp volt... Mindegy, szóval, akkor nem mondod el senkinek? - kérte Dylan.
-Nem fogom - ígértem meg - És amúgyis, örülök, hogy ezt el tudtad nekem mondani, és ígérem, hogy örökké köztünk marad.
-Köszönöm - mosolyodott el.
   Úgy voltunk vele, hogy már nagyon késő van, jobb ha alszunk, ezért pár perc múlva már egymás mellett feküdtünk az ágyon, (én még mindig Dylan pulcsijában) lábunk alatt BonBonnal.
   Éreztem, hogy Dylan megérinti az egyik ujjával a kezemet, mire én közelebb raktam hozzá a karomat, majd a plafon felé fordítottam a tenyeremet, Dylan pedig rárakta az ővét az enyémre, majd ujjait rákulcsolta az én ujjaimra.
-Jó éjt - suttogtam.
-Jó éjt, Olivia - mondta halkan - Örülök, hogy jöttél - szólt, mire én a sötétben elmosolyodtam, majd lehunytam a szememet. Dylan szobájában, Dylan pulcsijában, Dylan kezét fogva, Dylan mellett nyomott el az álom.