Változások

28. rész

Tegnap egész este Bennel beszélgettem, Négy óra után raktuk le a telefont, aminek meg is lett a hatása, mert amikor reggel az ébresztőm keltett, konkrétan nem tudtam kinyitni a szememet. Végül nagy nehezen sikerült, és amikor kitisztult előttem a kép, észrevettem, hogy nem is az ébresztőm keltett, hanem Lily.
-Liv! Ébredj! El fogsz késni! - rázta meg a vállam.
-Mennyi az idő? - kérdeztem fáradt hangon.
-Fél nyolc múlt!
-Mi?! - kerekedett el a szemem - Ezt nem mondod komolyan?! Basszus, tíz percen sincs elkészülni! Miért nem keltettél korábban?
-Azt hittem már felébredtél csak itt, a szobádban készülsz, de gondoltam már feljövök, hogy miért nem reggelizel. Na de ne velem kiabálj, hanem haladj!! - szólt rám. Gyorsan kipattantattam az ágyból, és kapkodva elkezdtem készülődni. Felvettem az első ruhát ami a kezem ügyébe került, és sminkre sem volt időm, csak gyorsan felraktam egy kis szempillaspirált, mást nem. A hajam megfésültem, gyorsan fogatmostam, és így sikerült 7:59-kor elindulnom itthonról. Siettem, hogy időbe beérjek, de ígyis 8:15-kor értem be. Felsiettem a termünkbe, ahol már nyilván ott volt a tanár. Amikor észrevett, felém nézett, csípőre tette a kezét, és úgy várta a magyarázatomat.
-Elnézést a késésért... elaludtam - mondtam.
-Mindegy, ülj le a helyedre, nem írom be a naplóba, de legközelebb ne forduljon elő, mert akkor már nem leszek ilyen elnéző! - szólt rám.
-Rendben - bólintottam, majd gyorsan a helyemre siettem.
Szünetben a termünkben maradtunk, mivel a következő óránk is ott volt. Mint általában a legtöbb szünetben, Dylan most is odajött az asztalunkhoz, majd megállt előttem és kérdőn nézett rám.
-Mi az? - húztam össze a szemöldökömet.
-Elaludtál, mi? - kérdezte szórakozottan.
-Igen! Esküszöm!
-Jól van, elhiszem. De akkor sem értem, hogy tudsz mindig elkésni - csóválta meg a fejét mosolyogva.
-Adottság - tártam szét a karomat.
-És meddig maradtál fent este amúgy? - kérdezte Ellie.
-Háát... Fél 5 kábé... Aludtam vagy másfél órát összesen - feleltem.
-És mit csináltál te addig? - nézett rám Ellie elkerekedett szemmel.
-Öhm... Beszélgettem - válaszoltam.
-És kivel? - szállt be a beszélgetésbe Mia.
-Bennel... - mondtam ki. Mia, Madelyn és Ellie elmosolyodtak, sőt Madelyn elismerően biccentett is egyet, viszont Dylan arcáról ponthogy leharvadt a mosoly. Pont összetalálkozott a tekintetünk, de ahogy múltkor, úgy most sem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról. Végül ő kapta el a tekintetét először, majd mielőtt bármit mondhattam volna, becsöngettek, ezért Dylan a helyére sietett. Pár perc múlva Mr. Morton meg is érkezett.
-Sziasztok! - ült le az asztalához - Tehát akkor lenne felétek egy kérdésem - köszörülte meg a torkát - Sikerült megbeszélni, hogy mit adtok elő? - nézett végig rajtunk.
Elmondtuk neki, hogy mire gondoltunk, az ofi pedig türelmesen végighallgatott. A hétvégén megszavaztuk közösen, hogy mi legyen. A lehetőségek között volt az éneklés, színdarab előadása, közös vers írása, amit aztán viccesen előadunk, és még sok más, de végül a táncot választottuk. Abban maradtunk, hogy mivel 2 hetünk van, minden héten lesz 4 próba, plusz a főpróba. A koreót pedig Madelyn és Emily találják ki, ők viszonylag értenek a tánchoz. Főleg Emily. Dehát ez Madelynnek való munka, ki nem hagyná, hogy irányíthassa a próbákat. Szóval valószínűleg úgy lesz, hogy Emily kitalálja, Madelyn pedig megtanítja a koreót.
Mr. Morton jóváhagyta az ötletet, így Madelyn és Emily el is kezdhetik összeállítani a tánclépéseket. Azt mondták holnap délutánig befejezik, (mert már a hétvégén igazából belekezdtek), szóval ha minden igaz, holnap meg is lesz az első próba.

Egész nap nagyon fáradt voltam, egyik órán el is aludtam, de valamiért délután ahelyett, hogy hazamentem volna, az iskolai úszómedence felé vettem az irányt. Amikor fáradt vagyok, az edzések mindig feltöltenek (a legtöbb emberrel ellentétben), de mivel most a karom miatt nem úszhatok, délután sokszor bealszok, annak ellenére, hogy én alapból nem szeretek aludni.
Gondoltam, most ahelyett, hogy aludnék, lemegyek a medencéhez. Ilyenkor elvileg nincs ott senki, mert az edzések csak később kezdődnek.
Mikor leértem, beköszöntem a portán, hogy tudják, jött egy vendég. Be is engedtek, csak figyelmeztettek, hogy másfél óra múlva ki kell jönnöm. Amikor beléptem az ajtón, megcsapott az uszodák jellegzetes illata (vagy szaga, kinek mi; nekem illat), amit magamba szívtam, majd levettem a cipőmet, és leültem a medence szélére, a lábamat belelógatva a vízbe.
Igaz, még csak másfél hónapja nem úszok, mégis olyan, mintha egy éve lenne. Gyerekkorom óta űzöm ezt a sportot, mindig is imádtam úszni, ezért már nagyon hiányoznak az edzések.
Már szerintem 10 perce ülhettem ott a gondolataimba merülve, amikor lépteket hallottam magam mögött. Érdeklődve fordultam oda, majd megláttam Dylant. Meglepetten néztem rá, ő pedig észre sem vett engem. Amikor meglátott, megtorpant, majd végül levette ő is a cipőjét, és leült mellém, lábát szintén a vízbe lógatva. Egy darabig csak csöndben ültünk egymás mellett, majd végül Dylan szólalt meg először.
-Hiányzik már, igaz? - nézett rám.
-Igen - bólintottam - Tudod... - kezdtem - Eddig több éven át, minden héten többször jártam úszni, és egyszercsak már nem járhatok, ki tudja meddig...  Gondoltam most kicsit lejövök, mert megnyugtat - vontam meg a vállam - Tudom, hogy ez most olyan, mintha legalább 10 éve nem jártam volna medence közelébe, de... nem is tudom. Remélem érted amit mondok - nevettem fel kínosan. Dylan kedvesen elmosolyodott, majd mélyen a szemembe nézett.
-Értem. Hogyne érteném? Én is gyerekkorom óta úszok, mint te, és ugyanúgy az egyik szenvedélyem, mint neked - mondta, miközben felemelte a kezét, és kifésülte az arcomból az egyik hajtincsemet - Tehát, hogyha neked hiányzik a víz, és az úszás, azt én teljesen megértem - fejezte be.
-Köszönöm - mondtam halkan.
Egy ideig megint mindketten csöndben voltunk, majd Dylan újra megszólalt.
-Nálad van a fürdőruhád? - kérdezte.
-Igen, mindig elrakom. Miért?
-Gyere - állt fel. Értetlenül néztem rá, ő pedig felém nyújtotta a kezét, amit én elfogadtam, Dylan pedig felhúzott, majd elindult az... öltöző felé.
-Dylan! Mit csinálsz? Nem úszhatok! - mentem utána.
-Tudom. - Dylan megállt az fiúöltöző előtt, én pedig a lányöltöző előtt.
-5 perc múlva találkozunk a
medencénél - mondta, majd eltűnt a szemem előtt.
-Nem hiszem el, mit csinál már megint? - dünnyögtem magamban. Bementem én is az öltözőbe, majd átvettem a fürdőruhát, amit edzésen is szoktam használni. Miután elkészültem, kimentem a medecéhez, ahol már Dylan várt rám. Odamentem hozzá, majd megálltam mellette, és érdeklődve néztem rá.
-És most? - tártam szét a karom.
-Gyere - mondta halkan, majd bement a vízbe.
-Most itt hagysz? - nevettem fel.
-Nem. Gyere te is! - kérte.
-De Dylan, nem lehet úsznom!
-Ki mondta, hogy úsznod kell?
-Hát... senki, de akkor mit csináljak bent? Le sem ér a lábam! - mondtam.
-Kéz nélkül is meg tudsz maradni, nem?
-Hát, nem tudom. Még nem próbáltam - vontam meg a vállam.
-Akkor itt az ideje - szólt - Gyere, ha nem megy, megtartalak. - Sóhajtva bementem én is a vízbe, de még nem szálltam le a létráról.
-Na, jössz? - nézett rám Dylan. Elrugaszkodtam a biztonságot nyújtó létrától, de majdnem elsüllyedtem, mert hirtelen nem tudtam, hogy maradjak fent kéz nélkül. Dylan elkapott, megtartott, így együtt lebegtünk  a vízen.
-Ne félj. A vízilabdázók is fent maradnak valahogy - mondta.
-Na látod, pont ez a különbség köztem, és köztük - forgattam a szemem. Dylan felnevett, így egy kicsit kicsúsztam a karjai közül, de ő megtartott, és még közelebb húzott magához. Így már vészesen közel voltunk egymáshoz, pár centi volt köztünk.
-Dylan... - suttogtam.
-Igen? - kérdezte halkan, a szemembe nézve. Egy pillanatra elkalandoztam, de végül átgondoltam a dolgokat, és visszanyeltem amit eredetileg akartam mondani.
-Megpróbálom egyedül - szóltam végül.
-Oké - bólintott - Elengedlek, oké?
-Oké. - Dylan lassan elengedett, én pedig immáron egyedül lebegtem a vízen. Dylan mosolyogva, büszkén nézett rám.
-Látod, megy ez. Akarat kérdése.
-Igen. Viszont most gyere értem, és vigyél a létrához.
-Oké - nevetett fel. Odaúszott hozzám, majd elvitt biztonságosabb területekre. Óvatosan megkapaszkodtam, Dylan mellettem pedig a medence szélénél pihent meg.
-Nagyon félsz. Látom - nézett végig rajtam.
-Nem, csak... nem akarok semmi rosszat a karomnak, hogy aztán megint gipszet kelljen hordanom. Szörnyű volt - borzongtam meg.
-Elhiszem - mosolyodott el Dylan - Viszont... remélem azért annyira nem rossz az, hogy behoztalak a vízbe, ha úszni nem is tudunk...
-Nem baj! Sőt! Már hiányzott a medence. Főleg a klór. Tudod, alig vártam, hogy kiszáradjon a bőröm.
-Igen, az a legjobb az egészben - nevetett fel - De azért... Remélem, van más jó dolog -a klóron kívül- abban, hogy most itt ülsz - úszott közelebb hozzám.
-Hát... Most hogy mondod, a 200 éves zene is egész jó, amit a portás max hangerőn üvöltet - néztem rá szórakozottan.
-Igen, én is pont mondani akartam. Vehetné hangosabbra, alig hallani - jött megint egy kicsit közelebb Dylan.
-Úú, hallgasd! Ez egy új szám. - Mindketten füleltünk, majd amikor egy kicsit "fura" rész következett a dalban, egyszerre nevettük el magunkat.
-Ez sokkal jobb mint az előző dal, majd megkérdezem, hogy mi a címe - mondta Dylan.
-Oké, majd mondd el nekem is - kértem.
-Rendben - bólintott. Most már megint kellőképpen közel volt hozzám (de azért nem annyira mint az előbb), ezért érdeklődve néztem, hogy mire készül. Dylan óvatos mosolyra húzta a száját, majd végül megfogta a kezemet, felhúzott a létráról, majd elkezdett úszni, magával rántva engem is. Végül a medence közepén megállt, megfordult, így megint egymással szembe kerültünk.
-Oké, nem értem miért hoztál be engem ide, de az biztos, hogy bele fogok fulladni a medencébe, mert nincs menedékem - mondtam.
-Nem, nem fogsz - nézett rám Dylan.
-Majd meglátjuk...
-Na, oké, hogyha kellőképpen bepánikoltál... - kezdte.
-Kedves - dünnyögtem, mire Dylan felnevetett.
-Szóval akkor ha már ilyen jól megy az egy helyben maradás, megtanulhatnál a vízen -háton- lebegni is. Gondolom kézzel megy, nem? - kérdezte.
-Megy - bólintottam.
-Oké, akkor nézzük anélkül - mondta.
  Dylan legalább 20 percen át tanította a kéz nélküli lebegést, mire végül már tökéletesen ment.
-Na, elégedett vagy a
teljesítményemmel? - kérdeztem Dylantől.
-Igen - bólintott.
-Mennyi az idő? - kérdeztem.
-Fél négy lesz negyed óra múlva. Menni kéne - mondta.
-Igen.
-Na gyere, kiviszlek.
-Ne! Megpróbálok magamtól - szóltam.
-Oké. - Elkezdtem lebegni, majd ahelyett, hogy egy helyben maradtam volna, elkezdtem kifelé úszni a lábam segítségével. Sikeresen kijutottam a medencéből, amit Dylan tapssal jutalmazott.
Mindketten bementünk az öltözőbe, és megbeszéltük, hogy együtt megyünk haza.
Dylan nyilván hamarabb készen lett, mert nekem egy kicsit vizes lett a hajam a lebegéstől, ezért meg kellett szárítanom. Amikor azzal készen lettem, leültem a padra, majd hallottam, hogy valaki kopog.
-Én vagyok az! - hallottam Dylan
hangját - Mikor leszel kész?
-Pár perc! Gyere be addig! - kiabáltam.
-Oké! - nyitott be. Leült mellém a padra, és láthatólag zavarba jött attól, hogy a lányöltözőben van.
-Nincs itt senki - mondtam mosolyogva, majd az egyik lábamat átraktam a padon, így féloldalasan ültem. Dylan ugyanígy tett, így egymással szembe kerültünk.
-Köszönöm a mai délutánt - szóltam, miközben fésültem a hajamat.
-Nincs mit. Igazából a klór miatt már megérte bemenni a medencébe.
-Igen - nevettem fel - Na de tényleg köszi - komolyodtam el.
-Nincs mit - mondta kedvesen. Pár másodpercen át csak néztünk egymás szemébe, és ki tudja meddig maradtunk volna így, ha hirtelen nem nyitott volna be az ajtón 5 lány.
-Sziasztok! - intettem.
-Hali - köszöntek kissé zavartan az öltözőben tartózkodó Dylan miatt.
-Mi már megyünk is - állt fel Dylan.
-Nem muszáj - mondta az egyikük, én pedig furcsán néztem rájuk.
-Jézusom, miket beszélsz - bökte meg őt egy másik lány. Amikor Dylannel kimentünk az ajtón, láttam, hogy még hosszasan néznek utánunk, de végül inkább elfordultam.
Amikor kiértünk az épületből, hirtelen megtorpantam, mert eszembe jutott valami.
-Dylan, nem kérdeztük meg a portást! - mondtam.
-Ahj, tényleg. Nem baj, majd
legközelebb - legyintett Dylan.
-Oké - nevettem fel, majd együtt elindultunk haza.
A hazafelé út a péntekinél egy kicsit beszédesebb volt, egész úton végig beszélgettünk, a múltkorival ellentétben.
Amikor hazaértünk, megálltam Dylannel szemben, háttal a házunknak, de mivel láttam, hogy Dylan csúnyán néz a hátam mögötti ajtóra, hátrafordultam. Hát, nem az ajtót bámulta Dylan.
-Szia, Liv - köszönt mosolyogva Ben.