Változások

49. rész

Ma csak 8:30-re kellett bemenni a suliba. Ugye a vásár miatt. Ki is használtam VOLNA az alkalmat, és aludtam VOLNA tovább, de még a vásár előtt tartottunk egy fő-főpróbát. Madelyn nagyon komolyan veszi ezt az előadást, pedig szerintem annyira nem nagy dolog.
   A fő-főpróba jól ment, mindenki tökéletesen tudta a koreót, így Madelyn megnyugodhatott.
   Fél kilenckor el is kezdődött a vásár, és bár már egy ideje a suliban voltunk, mégsem elsőként értünk oda; már volt ott pár ember.
    Mindannyian szétszéledtünk, én elsőként a könyveket néztem meg.
   Vettem is kettő (használt) könyvet. Aztán nem tudtam mit csináljak velük. Lehet először csak szét kellett volna néznem, és utána vásárolnom. Mert oké, szatyrom volt a könyvekhez, de nem volt őket hova leraknom, és egész nap cipelni sem akartam a nehéz könyveket.
   Szerencsétlenül álltam az udvaron, gondolkodva, hogy mit csináljak. Már éppen mentem volna vissza a könyveshez, és odaadni neki a csomagot, hogy rakja el nekem, és majd később megyek érte, amikor valaki hirtelen kivette a kezemből a nehéz szatyrot. Megfordultam, és szembetaláltam magam... na vajon kivel? Hát persze, hogy Dylannel. Amikor ránéztem, eszembe jutott a tegnapi nap. Amikor Dylan a kanapén ül, én pedig az ő ölében, miközben ő a nyakamat csókolgatja.
Aztán úgy váltunk el, hogy „barátok". Érdekes.
-Szia, Olivia - köszönt mosolyogva, kezében a könyveket fogva.
-Már találkoztunk a próbán - néztem rá furán.
-Igaz... Mindegy - vonta meg a vállát.
-Miért vetted el azokat? - mutattam a szatyorra.
-Nekem nagyobb szükségem van rájuk.
-Na persze - nevettem fel.
-Nem, egyébként csak vicceltem.
-Tényleg? - kérdeztem tettetett döbbenettel.
-Tényleg - bólintott szenvtelenül - De egyébként, -ha hiszed, ha nem- azért vettem el, mert láttalak ahogy itt állsz szerencsétlenül, és nem tudod, hogy mit csinálj a könyvekkel, amiket -valamilyen okból kifolyólag- már a vásár első öt percében megvásároltál. Ezért gondoltam segítek.
-Milyen figyelmes - bólogattam elfojtott mosollyal - Na és hova akarod rakni őket? Gondolom nem szeretnéd az egész vásár alatt a kezedben fogni a könyveket.
-Nem. Visszaviszem a könyveshez és megkérem, hogy rakja el neked - mondta.
-Tényleg? - húztam fel a szemöldökömet - Képzeld, én is pont ezt terveztem.
-Valóban? - kérdezte félmosollyal az arcán.
-Valóban. Szóval nem kell fáradoznod, ide is adhatod, elintézem én.
-Oké - nyújtotta felém a könyveket. Dylan nem olyan fajta aki azt mondja, hogy „Nem, nem. Megcsinálom én, nem kell fáradnod". Hanem olyan, aki örömmel átpasszolja a feladatot ha te azt mondod.
   Átvettem tőle a könyveket, aztán mentem is a könyves asztalhoz. A könyves fiú elrakta nekem a könyveket, és megígérte, hogy bármikor visszavehetem őket.
   Sok-sok pultnál jártam, de -a könyves példából tanulva- nem vettem semmit, (kivéve sütit, mert azt ott, helyben megettem) úgy voltam vele, hogy majd később.
   Aztán el is jött a később. Az előadásunkig már csak 20 perc volt, ezért mégegyszer körbejártam a vásáron, és amiket elsőre kiszemeltem magamnak meg is vettem.
   Éppen a karkötős pultnál jártam, amikor hirtelen valaki mögém lépett.
-Hogy állsz, Olivia? - szólalt meg Dylan.
-Úristen - ugrottam fel ijedtemben - A szívem kihagyott egy ütemet!
-Bocsi - nevetett fel - Egyébként a világért sem szeretnélek siettetni, de lassan kezdődik az előadás...
-Tudom. Ezt megveszem, aztán kész vagyok - mondtam, majd visszafordultam a pulthoz, és megkérdeztem a kiszemelt karkötőm árát. Belenyúltam a pénztárcámba, hogy kifizessem. De az üres volt. Nem létezik, hogy elköltöttem az összes pénzem. Francba, pedig tökre tetszett az a karkötő.
-Mi a baj? - kérdezte Dylan.
-Semmi, csak... Mindegy - néztem fel rá a pénztárcámból - Menjünk.
-Biztos? Nem akarsz már mást venni?
-Nem - ráztam meg a fejemet.
-Oké. Akkor menjünk vissza a könyveidért, és irány a színpad, mert nemsokára kezdünk - ragadta meg a karomat, majd kezdett húzni a könyves felé.
   Azonban amikor odaértünk rögtön meg is torpantunk. Ugyanis a fiú, aki az árus volt, nem volt ott.
-Dylan... Szerintem már elment az előadásra - szóltam.
-Ja - sóhajtott - Nem emlékszel hova rakta a könyveket? - nézett rám.
-Nem - ráztam meg a fejemet.
-Francba - sziszegte - Tudod mit? Te menj a többiekhez, én addig megkeresem a könyveket. Biztos ide rakta valahova őket, az asztal alá vagy nem tudom.
-Oké - bólintott - Siess.
-Sietek - mondta, miközben benézett az asztal alá - Nélkülem nem tudnál táncolni, hisz pár nélkül nehéz a páros rész.
-Épp ezért, inkább ne azt mondogasd, hogy mennyire fontos vagy, hanem inkább a könyveket keresd - mondtam, miközben már elindultam - Annyira azért ne legyél elszállva magadtól.
-Micsoda? - kiáltott utánam - Nem hallottam - Hát persze, hogy hallotta - Azt mondod, hogy félsz, hogy nélkülem kell táncolnod? Ne aggódj, szerelmem,
sietek - kiálltotta, mire én felnevettem.
Aztán a távolban meghallottam a hangját:
-MEGVAN!! Ja, nem ez nem az...
   Odaértem a többiekhez, már mindenki az ideiglenesen kiállított színpad mögött állt, és mindenki nagyon ideges volt.
-Na végre, Liv!! - jött oda hozzám Madelyn - Azt hittem már sosem jössz! Dylan hol van??
-Mindjárt jön - feleltem.
-Ajánlom is neki, mert így is egy kis bajban vagyunk...
-Mi az? - kérdeztem.
-Mia párja, Liam rosszul lett; haza kellett mennie. És most így Miának nincs kivel táncolnia - sóhajtott.
-Madelyn... - gondolkodtam - Te tudod a koreót végig, nem?
-Igen, tudom. Hisz én tanítottam be - felelte - Plusz Emily, de az nem lényeg...
-Akkor miért nem állsz be te Liam helyett? - érdeklődtem.
-Liv, ez egy tök jó ötlet!! - kiáltott fel Madelyn boldogan - De... nem fura, hogy amúgy mindenki fiú-lány páros, mi meg lány-lány?
-Hát... szerintem annál nem furább, mintha egyedül táncolna.
-Oké, köszi Liv, megyek és szólok
Miának - rohant el. Gondolom szólni Miának.
   Az előadásig már csak 2 perc volt. És Dylan még mindig nem jött.