Változások

39. rész

Ben üzenete: Szia.
Liv üzenete: Szia
Ben üzenete: Sikerült tanulnod? :)
Liv üzenete: Igen, képzeld, egészen este 7-ig tanultam.
Ben üzenete: Uh, az durva. Én összesen kábé másfél órát tanultam. És nekem még az is soknak számít...
Liv üzenete: Lehet gyorsan tanulsz.
Ben üzenete: Á, nem. Szimplán keveset tanulok.
Liv üzenete: Mondjuk alsóban is ez volt...
Ben üzenete: Ja. De azóta már azért többet tanulok.
Liv üzenete: Mennyivel, fél órával?
Ben üzenete: Nem.
Liv üzenete: Bocsánat, alábecsültelek.
Ben üzenete: Ponthogy ellenkezőleg. Kábé 10 perccel tanulok többet.
Liv üzenete: Váratlan fordulat...
Ben üzenete: Nem, egyébként csak viccelek.
Liv üzenete: Nem mondod?
Ben üzenete: Pedig de. Mondom. Amúgy viccet félretéve, alsóban sokkal jobb dolgunk volt. Tanultunk összesen 20 percet. És csak hétvégén, hétköznap nem. Most már egyre rosszabb. Van, amikor egész délután tanulok. (Igen, én is szoktam ám tanulni, csak ma nem kellett annyit kivételesen)
Liv üzenete: Ja. Visszasírom azokat az időket.
Ben üzenete: Én is.
Liv üzenete: Amúgy sikerült végignézned a Riverdalet?
Ben üzenete: Igen. Így már nyugodtabb vagyok.
Liv üzenete: És hogy tetszett?
Ben üzenete: Nagyon jó volt. Te is nézd meg szerintem.
Liv üzenete: Oké.
Ben üzenete: Amúgy... amikor mentem haza találkoztam a szomszédotokkal. És jól láttam, hogy kettő kecskét sétáltat pórázon? - Hm, akkor már ezek szerint nem veszekednek, ha nem kell őket külön vinni...
Liv üzenete: Igen... Billy és Henry a nevük. A pszichopatábban kinéző a Henry. De igazából mindkettő kecske ijesztő. Az anyjukra ütöttek... Egyszer Henry megkergetett. A másik meg ellökött. De még ígyis Harry a pszichopatább.
Ben üzenete: Jézusom... Pedig én szeretem a kecskéket. Cukik.
Liv üzenete: Hát én is szeretem a kecskéket, de Henry és Billy messze állnak a cukiságtól... Mindegy, mindesetre, kerüld őket. Ha pedig meglátod az egyiket, FUSS!
Ben üzenete: Oké, megjegyzem :D.
Liv üzenete: Héj, ez halálosan komoly!
Ben üzenete: Tudom.
Liv üzenete: Akkor mi az a vigyorgás az üzenet végén??
Ben üzenete: Semmi :D.
Liv üzenete: Most szivatsz??
Ben üzenete: NemNem. - Már éppen írtam volna vissza, amikor hirtelen hangokat hallottam. Egészen pontosan az ablak felől. Leraktam a telefonomat az ágyra és odamentem az ablakhoz majd kinyitottam.
-Szia - intett Dylan. Meglepetten néztem rá.
-Szia - köszöntem, majd arrébb mentem, így Dylan be tudott jönni.
-Hát te? - kérdeztem.
-Jöttem - vonta meg a vállát.
-Nem mondod - forgattam a
szemem - Mostantól így át fogsz járkálni?
-Nem, nyugi - rázta meg a fejét.
-Csak? - kérdeztem.
-Nincs csak.
-Mindig van csak - mondtam.
-Csak most unatkoztam - vonta meg a vállát.
-És miért nem írtál mondjuk?
-Én írtam - felelt Dylan.
-Hát nekem biztosan nem - ráztam meg a fejemet.
-Pedig de - erősködött Dylan.
-Jó, megnézem - adtam meg magam. Megnyitottam, és Dylan tényleg írt. Ha már felvettem a telefont a kezembe, gyorsan megírtam Bennek, hogy megyek aludni, így ne várjon rám. Ezután leraktam a telefonomat, majd lepillantottam Dylan cipőjére (most egy másik volt rajta) amire két kötél volt kötve.
-Miért van két kötél a lábadon? - kérdeztem Dylant értetlenül.
-Hogy ne essen le a cipőm. Ráadásul csúszásgátló, könnyebben fel tudtam jönni. Multifunkcionális - ült le mellém Dylan.
-Hát, nagyon jók a köteleid, de hogyha itt tervezel maradni akkor levehetnéd
őket - mondtam.
-Pont azt akartam, de kösz a tippet, nagyon hasznos.
-Szívesen - biccentettem - Amúgy, szólni kellenne anyáéknak, hogy itt vagy.
-Szólj.
-Oké - mondtam.
Kimentem a szüleimnek szólni, és amikor visszamentem a szobámba, Dylan az ágyamon feküdt, és telefonozott.
-Látom kényelembe helyezted magad - ültem le mellé.
-Ja - bólintott.
-Amúgy legközelebb tényleg szólhatnál, ha jössz, mert mi van ha mondjuk, egy szál fehérneműben állok éppen nagy nyugodtan a szobámban, te meg mit sem sejtve éppen akkor állítasz be? - szóltam.
-Hát, azt hiszem ennek a szituációnak én örülnék a legjobban... - vigyorgott Dylan.
-Hülye! - dobtam felé egy párnát, amit ő nevetve elkapott.
-Nyugi, majd kopogok és addig nem nézek be.
-Mi lenne, ha mondjuk írnál? - kérdeztem unottan. Mert amúgy oké, hogy nem láttam amit írt, de amúgy sem szólt, szóval ha megnéztem volna se tudtam volna, hogy jön.
-Á, az úgy nem jó - rázta meg a fejét Dylan - Két dolog miatt. Egy, nem biztos, hogy megnézed. Kettő, meglepetésnek kell lennie.
-Jól van, akkor lepj meg - legyintettem.
-Örömmel - mosolygott Dylan, majd meglátta az ágyon a Nem mézes heteket, és felvéve belelapozott.
-Ezt már láttam tiktokon. Neked eddig tetszik? - nézett rám.
-Igen - bólintottam.
-És ha elolvastad, elkérhetem? - kérdezte, én pedig csodálkozva néztem rá - Mi az?
-Semmi, csak... Nem nézném ki belőled, hogy romantikus könyveket olvasol...
-Hát, valóban nem az a legeslegkedveltebb műfajom, de attól még a kedvenceim közé tartozik. Ha tudnád, hogy én milyen romantikus vagyok valójában... - nézett rám Dylan féloldalasan (még mindig a könyv felé volt fordulva félig), mosolyogva.
-Ó, Dylan Howland, mik ki nem derülnek rólad... - mondtam elfojtott mosollyal.
-Hát igen, úgy tűnik még nem ismersz eléggé.
-Pedig szeretsz magadról beszélni...
-Hé, ezt most miért mondtad? - háborodott fel Dylan.
-Mert így van. Emlékszem, amikor félévkor Mr. Morton megkért hogy mondj magadról pár szót, beszéltél fél órát! - mondtam.
-Örülj neki. Elmaradt az óra. Meg kéne köszönnöd.
-Igazad van, köszönöm - dünnyögtem.
-Amúgy én tudod, hogy mire
emlékszem? - kérdezte Dylan.
-Na mire? - néztem rá érdeklődve.
-Arra, hogy amikor én mondtam, hogy úszok te direkt nem mondtad, hogy te is, nem is tudom miért, de mivel én is bekerültem az iskolai csapatba, végül megtudtam és emlékszem, nagyon elégedett voltam, hogy lebuktál - mondta Dylan.
-Ó, Dylan ha tudnád mennyire utállak - nevettem fel, majd ismét meg akartam dobni egy párnával, de Dylan elkapta a kezemet a levegőben, és el akarta venni tőlem a párnát, de én nem adtam olyan könnyen ezért egymás kezéből ráncigáltuk. Végül Dylan megfogta a karomat és hirtelen magához rántott, én pedig az ölébe zuhantam.
-Engedj el! - ütögettem Dylant nevetve.
-Előtte kérem a párnát - nézett a szemembe mosolyogva.
-Nem - ráztam meg a fejemet továbbra is az ölében ülve.
-Akkor maradsz.
-Akkor maradok - ismételtem meg.
-Tudod mire emlékszek még? - szólt Dylan egy kis idő múlva.
-Na mire?
-A gyilkos pillantásaidra. Emlékszem, úgy néztél rám, mint akit meg tudnál ölni - emlékeztetett Dylan.
-Igen, igen emlékszem. Az az érzés még néha most is előjön.
-Mikor?
-Például ha elveszed tőlem a párnát - mondtam.
-Az oké, de AKKOR miért néztél rám úgy? - kérdezte Dylan.
-Nem tudom, nem voltál szimpi - vontam meg a vállamat.
-Mert most az vagyok? - kérdezte szórakozottan.
-Nem - mondtam határozottan, mire Dylan felnevetett.
-Jól van Olivia, jól van. Megjegyeztem ezt.
-Jó.
-Jó?
-Jó - ismételtem meg.
-Oké. De amúgy ha belegondolsz, csak pár hónapja volt, mégis régebbinek
tűnik - gondolkodott Dylan.
-Igen. Történt azóta pár változás - értettem egyet.
-Ja.
-Na, engedj - szóltam és megpróbáltam felkelni Dylan öleből, de ő az egyik karjával elölről átölelt, ezáltal lefogott, így nem tudtam szabadulni - Dylan! - kiáltottam nevetve.
-Mi az? - kérdezte szórakozottan.
-Engedj el.
-És az nekem miért éri meg?
-Nem tudom - vontam meg a vállamat - Mindegy, nem az a lényeg, hanem az, hogy nekem mindenféleképpen megéri.
-Á, á ez így nem túl meggyőző - ingatta a fejét.
-Légyszi - néztem szürkéskék szemébe mosolyogva.
-Oké - adta meg magát - De előtte mondd el miért akarsz ennyire szabadulni - tette hozzá szórakozottan. Hát, ezzel sikerült behúznia a csőbe, ugyanis én sem tudtam a választ.
-Kényelmetlen - mondtam végül. Egész hihetőt sikerült hazudnom.
-Jó - nevette el magát Dylan - Menj. - A karját elvette előlem, így én szabad voltam. Kiszálltam az öleből, majd az ágyon elterültem, és a hatámon fekve néztem a plafont, kezemben a párnámmal.
-Jövök én is - szólt Dylan, majd lefeküdt mellém. Egy darabig csak egymás mellett feküdtünk némán - Baj, hogy jöttem? - fordult felém Dylan.
-Nem - fordultam én is felé.
-Akkor jó - mosolyodott el.
-Akarsz zenét hallgatni? - kérdeztem.
-Aha.
-Oké - mondtam, majd elővettem a telefonomat és megnyitottam a Spotifyt.
-Mondanám, hogy hallgassunk Chase Atlanticot, de akár lehet vegyes playlist
is - mondtam - Kiket szoktál még hallgatni? - néztem rá.
-Hát, ugye Chase Atlantic - kezdte.
-Igen - bólintottam.
-The Weeknd, Arctic Monkeys, Cigarettes After Sex és... - gondolkodott el - Nirvana és Lana del Rey - fejezte be végül. Én azt se tudtam, hogy mit mondjak erre, először az jutott eszembe, hogy „marry me”, de azt végül elvetettem. De konkrétan ez a felsorolás maga a tökély. Mondjuk azért egy-kettő előadóval kiegészítettem volna, de már ezek is nagyon jók voltak.
-Mi az, Olivia? - kérdezte Dylan, miután egy ideje némán bámultam rá.
-Semmi, csak... - ráztam meg a fejem - Konkrétan ugyanazok az előadók a kedvenceink.
-Tényleg?
-Igen - bólintottam - És akkor ennek örömére berakok egy playlistet amiben a kedvenc dalaim vannak - mondtam.
-Oké - bólintott.
Lefeküdtem Dylan mellé, odaadtam neki a fél fülesem és vagy két óra hosszáig, csak egymás mellett hallgattuk a zenét, néma csendben. Nem beszéltünk, vagy ilyesmi, mégis jó volt Dylannel zenét hallgatni. Nem voltam egyedül, és ez jó érzéssel töltött el.
Kezdtem álmosodni, ezért a lejátszási lista utolsó 20 percében bealudtam. Arra ébredtem fel, hogy valaki óvatosan kiveszi a fülemből a fülhallgatót. Résnyire kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Dylan feltápászkodik az ágyról, mire (még konkrétan félálmomban) utána kaptam, és megfogtam a karját, mire ő megfordult.
-Még ne... Ne menj kérlek - suttogtam, miközben a szememet becsuktam. Dylan nem mondott semmit, csak újra lefeküdt mellém, és mielőtt lehajtotta a fejét, a mellettem lévő takaróval betakart.
-Magadra is rakj - mondtam szememet továbbra is csukva tartva.
-Oké - szólt, majd kicsit közelebb jött hozzám, hogy mindketten elférjünk a takaró alatt.
-Most amúgy nem utállak - vallottam be.
-Csak most? - nevetett fel halkan Dylan.
-Igen. Mert amúgy utállak.
-Hát kösz.
-Szívesen. - Megnéztem, hogy Dylan betakarta-e magát. Hát, csak félig, a teljes háta ki volt lógva.
-Nem fázol? - kérdeztem.
-Nem.
-Akkor miért remegsz?
-Rángásaim vannak - hazudta Dylan.
-Gyere közelebb - mondtam.
-Már nem tudok közelebb menni.
-Dehogynem - győzködtem - Van még köztünk egy csomó hely - Dylan még közelebb jött, de még így sem takarta teljesen a takaró - Megfordulok - mondtam. Átfordultam a másik oldalamra, és így Dylannek háttal voltam.
-Gyere közelebb - mondtam mégegyszer. A következő pillanatban megéreztem egy erős kart a derekamon, mire elmosolyodtam.
Én is, és Dylan is a bal oldalunkon feküdtünk, miközben Dylan teljesen közel jött hozzám és hátulról átölelt és jobb kezét a derekamon pihentette.
-Nincs túl közel? - kérdeztem folyamatosan vigyorogva.
-Nem - mondta Dylan - Így pont jó. Pont beférek a takaró alá.
-Ja, igen, a takaró - folytottam el a nevetésemet.
-Jó éjt, Olivia - mondta Dylan halkan.
-Jó éjt - szóltam már félig bealudva.

Pár perc múlva Dylan újra megszólalt.
-Tudom, hogy csak viccből mondtad, hogy gyűlölsz, de azért elmondom, hogy... Én sosem utáltalak - suttogta a fülembe - Már az első napon sem. Az első pillanattól fogva tetszettél. És ez azóta sem változott. Sőt, minden nap egyre jobban beléd zúgok, Olivia Graves... És tudod mi az az egy dolog, amit viszont utálok? Az, hogy csak barátok vagyunk...