Változások

99. rész

Dylan szemszöge

Az apám felém lépett egy lépést, mire én meg hátra egyet. És amint lenézett a kezünkre, akkor kapcsoltam, hogy nem kéne lebukni, ezért gyorsan elengedtem Olivia kezét, mire Alexander felnevetett.
-Nem kell elengedned a barátnőd kezét. - Lesápadtam. - Igen, tudok rólatok. Már egy ideje. Tulajdonképpen... mióta együtt vagytok.
-Mi... mégis... honnan? - makogtam. Ennyit tudtam kinyögni.
-Meg vannak a forrásaim. Csak úgy voltam vele, hogy várom a megfelelő pillanatot, hogy mikor mondjam el, hogy amúgy fölöslegesen bujkáltok - vigyorgott. Utálom őt. Komolyan. A nevelő apám se valami normális, de mégis őt nevezem először apámnak, mint őt. Ő neki legalább van indoka, hogy miért van távol. (Bár megtudná oldani, hogy egy héten többször lásson, de mindegy.) Ő megdolgozik a pénzéért. De Alexander? Ő sose kereste meg a pénzét tisztességesen. Ráadásul, jó, ha egy évben egyszer látom. Akkor is kábé öt percre, ha épp erre rabolgat. De nem is bánom, hogy nem jön gyakran. - És hallottam, hogy Bennek lett barátnője. Ne lepődj meg Dylan, mondom, hogy megvannak a forrásaim - nézett rám. - Úgy voltam vele, hogy most biztos nagyon örültök, hogy Dylannek nem kell maffiavezérnek lennie, neked meg a feleségének, Olivia. Ezért gondoltam közlöm, hogy a semminek örültök jelenleg. Úgyhogy fiam, négy hónap, és te is maffiavezérré válsz. Még nem adom át a helyem, mert még annyira nem vagyok öreg, de te is vezér leszel, aztán később az én helyemet is átveszed.
-Várjunk... - gondolkodtam el - 4 hónap? Nem 1 évnek kell letelnie?
-Régen úgy volt. De gondoltam a ti kedvetekért ezen változtatok. - Felnevetett. - Jaj, már annyira vártam, hogy milyen fejet fogsz vágni, fiam, olyan fehér vagy mint a fal! - nevetgélt - Olivia, te is nagyon jól nézel ki! - Eddig próbáltam magam visszafogni, de amikor már Oliviát is piszkálta, betelt a pohár. Megindultam felé.
-Rohadj meg! - Már emeltem a kezemet, hogy megüssem, de Olivia megragadta azt, és az ujjait az enyémek közé fűzte.
-Nyugi - suttogta, miközben mélyen a szemembe nézett. Rögtön csillapodott a szívverésem.
-Na, mi az fiam, megtántorodtál? - nézett rám Alexander lenézően.
-Nem vagyok a fiad - sziszegtem.
-Ó, dehogynem. Éppen ezért ajánlom, hogy készülj fel a vezérségre, ha együtt akarsz maradni vele - bökött Olivia felé - És csak úgy mondom, hogy ha szakítatok egy kis időre, majd újra összejöttök, akkor ugyan ott folytatódik a számlálás ahol elkezdődött. Szóval azt ajánlom, hogy ha szeretnétek, még most szakítsatok, mielőtt még jobban egymásba zúgtok. Bár nekem aztán mindegy, a lényeg, hogy legyen egy új vezér, ráadásul téged mindig is jobban szerettelek, mint Bent - Már tényleg nem bírtam tovább. Kitéptem a kezem Oliviáéból, és olyan közel mentem Alexanderhez, hogy fel kellett néznem rá, mert jóval magasabb nálam. Aztán úgy gondoltam, hogy jobb ebbe nem bele keverni Oliviát, ezért behúztam Alexandert a mosdóba, magunkra zártam az ajtót, majd újra felnéztem rá. Ő pedig csak vigyorgott.

Liv szemszöge

Dylan és az apja bezárkóztak. Én nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Nem akartam belefolyni kettejük vitájába, ugyanakkor szívesen kiálltam volna Dylan mellett.
  Megfordultam, és BonBon felé néztem. Még mindig a helyén kuksolt.
   Odamentem hozzá, leültem mellé, és simogattam, mire ő elkezdte csóválni a farkát. Nem értettem, hogy a mosdóban mit beszélnek, csak annyit hallottam, hogy kiabálnak. De a vastag falak miatt a szavakat nem tudtam tisztán kivenni.
   Pár perc múlva Dylan kirontott a wc-ből. Eléggé feldúlt volt. Odatrappolt hozzám, majd felvette a földről Bonbont, és minden szó nélkül elindult az ajtó felé, felkapta a bőröndjét, amit még csak most hozott haza, majd kiment az ajtón.
   Mire kiértem a kertbe, már láttam, hogy Dylan éppen a szomszéddal beszélget. Náluk volt BonBon az utóbbi 7 napban, csak közben hazavitték. De aztán amikor Dylan elköszönt a szomszédtól, már nem volt a kezében a kutya. Visszaadta nekik.
-Hé, Dylan, mit csinálsz!? - állítottam meg, mielőtt még beült volna a kocsiba.
-Hazaviszlek - felelte, majd kiakart kerülni, de én megfogtam a karját, és nem engedtem el.
-És utána?
-Azt mondta marad itt egy kicsit, mert az ő házában most ott van a festő, aki állítólag idegesíti Alexandert.
-És te megengeded, hogy maradjon? - kérdeztem.
-Nem tudok ellene mit csinálni. Úgyse megy el, ha a nevelő szüleim kérik sem. Szóval akkor én megyek - közölte.
-És mégis hova? - nevettem fel.
-El. Messzire. Nem bírom őt elviselni. Keresek valami hotelt.
-Dehogy keresel, gyere át hozzánk - mondtam.
-Ott megtalál. És azt nem akarom. Szóval gyere, hazaviszlek, aztán megyek.
-Nem. Én is megyek veled - jelentettem ki.
-Nem Olivia, már így is túl sokat kellett szívnod miattam - rázta meg a fejét.
-De én veled szeretnék lenni. Nem akarlak egyedül hagyni, mikor ilyen feldúlt vagy.
-Nem baj. Nem akarlak ennél jobban belekavarni.
-Figyelj... mi még nem vagyunk házasok, de attól még igaz, hogy jóban és rosszban is támogatjuk egymást. Szóval megyek veled.
-Olivia...
-Dylan! Nem hagylak magadra. - Kicsit megenyhültek az arcvonásai.
-Ahj. És a szüleidnek mit mondasz? - Megörültem, hogy kezdte elfogadni, hogy vele akarok tartani.

-Hogy még maradtunk egy kicsit a nyaralóban. - Egy ideig nem mondott semmit, csak nézett rám. Majd elmosolyodott, mire a szívem megtelt melegséggel, mert mióta meglátta az apját, egy apró mosolyt sem ejtett meg. Sőt...
-Oké - fogta meg a kezemet.
 

  Elindultunk hát egy hotel felé, ahová útközben én foglaltam helyet. Pont az utolsó szobát kaptuk meg, a többi már foglalt volt.
    Másfél órát autóztunk. Dylan nem mondta, de láttam rajta, hogy nagyon felzaklatta Alexander látogatása. És őszintén engem is. Mert most már nagyon fétettem a kapcsolatunkat.