Változások

25. rész

Amikor hazaértünk, felmentem a szobámba átöltöztem, majd lementem a nappaliba és le is feküdtem az ágyra mert nagyon rosszul éreztem magam.
-Tessék. Tedd be - jött oda Dylan kezében egy lázmérővel.
-Köszi - vettem el. Beraktam a hónom alá a lázmérőt, Dylan pedig leült velem szemben a fotelbe.
-Dejà vu - néztem rá, mire elmosolyodott. A kórházban pont így ült mellettem, és egyszer sem hagyott ott, csak amikor iskolába kellett mennie.
-Azért ez a fotel egy kicsit kényelmesebb - mondta, mire halkan felnevettem - Írtál anyukádnak?
-Igen, mondta, hogy majd jön időben. - Miután eltelt 10 perc, kivettem a hőmérőt.
-38.8 °C - mutattam meg Dylannek.
-Na akkor hozok lázcsillapítót - állt fel.
-Ott van a konyhában a jobboldali polcban.
-Tudom - indult el.
-Mégis honnan? - szóltam utána.
-A lázmérő is ott volt.
-Na és azt hogy találtad meg? - Vártam egy kicsit, hogy Dylan válaszoljon, mert közbe bement a konyhába. Nem kellett sokáig várnom, szinte rögtön jött is.
-Kinyitottam az egyik szekrényt, és pont azt sikerült először kinyitnom amelyikben vannak a gyógyszerek - adta oda a lázcsillapítót.
-Aha... Tök jó, hogy csak így kutakodsz más házában.
-Nem kutakodtam. Elsőre megtaláltam - kérte ki magának.
-Jó, de hogyha nem találtad volna meg rögtön, akkor kutakodtál volna - győzködtem.
-De nem így lett.
-Jó mindegy - hagytam rá, majd bevettem a gyógyszert.
-Lily amúgy mikor jön? - kérdezte.
-Még sok idő. Edzése van, utána meg megy az egyik barátnőjéhez.
-Oké - bólintott.

Eltelt már egy óra azóta, hogy bevettem a gyógyszert, de semmivel nem lett jobb.
-Mérjük meg újra - tanácsolta Dylan.
-Jó. - Odaadta Dylan az asztalról a lázmérőt, én pedig megint beraktam, és megint vártam 10 percet.
-38.3 °C.
-Hát ez nem lett sokkal jobb - nézett rám Dylan - Tegyünk borogatást.
-Oké.
-Hol van valami rongy, amit bevizezhetek?
-Abban a szekrényben - mutattam az egyik irányba. Dylan feltápászkodott, kinyitotta a szekrényt majd elment a konyhába. Hallottam, hogy engedi a vizet a csapból, majd pár pillanat múlva már ott is termedt a nappaliban.
-Tudod, hogy amúgy hazamehetsz, nem kell rohangálnod miattam? - kérdeztem.
-Tudom.
-És azt is tudod, hogy nem vagyok már 5 éves, akiről gondoskodni kell?
-Tudom - bólintott.
-És azt is tudod, hogy köszönöm, hogy velem maradtál?
-Tudom - mosolyodott el.
-Oké, akkor nincs más kérdésem - nevettem fel.
-Rendben, annak örülök, akkor feküdj le és maradj nyugton.
-Nyugodt vagyok.
-Jól van, csak mondtam - tette fel a kezét védekezően. Újra leült a fotelbe, majd közelebb hajolt hozzám, mire én becsuktam a szemem, Dylan pedig rámhelyezte a hideg rongyot.
-Remélem ettől jobb lesz - szólt Dylan.
-Én is. Ég a fejem a láztól.
-Elhiszem - mosolyodott el. Vagyis azt hiszem, mert mivel be volt csukva a szemem, nem láttam, csak hallottam a hangjából, hogy mosolyog.
Eltelt így pár perc, nem is tudom mennyi, lehet, hogy öt, de akár fél óra, nem tudom, mert szinte bealudtam az ágyon fekve, amikor egyszercsak felriadtam a csengőre. Felültem, amitől kicsit megszédültem, mert túl hirtelen keltem fel ezért egy darabig csak néztem magam elé és vártam, hogy elmúljon a szédülés.
-Csss... - suttogta Dylan - Feküdj vissza, nyitom én - állt fel. Visszafeküdtem, utána hallottam, hogy Dylan kinyitja az ajtót. Azt nem hallottam, hogy kivel beszél, csak azt hallottam, amit Dylan mondott.
-Jó napot! Dylan. Nem, nem. Igen. Valóban? Nem, nincsenek. Senki. Persze. Igen. Megmondom. Értem. Rendben. Viszlát! - csukta be az ajtót.
-Mrs. Rogers volt - jött be a nappaliba.
-Mit akart? - kérdeztem.
-Hát azt nem mondta, csak hogy mondjam meg nektek, hogy keresett titeket, és majd, hogy hívjátok fel a telefonján. Bocsánat, iPhone. Azt mondta az fontos, hogy iPhone-ja van.
-Oké - nevettem fel.
-Na! Aludj vissza, Olivia. Ki kell pihenned a betegséget.
-Rendben. - Dylan újra bevizezte a rongyot, majd rámterítette, és leült mellém. Eltelt körülbelül 10 perc, de én nem tudtam már visszaludni. Egyszercsak egy kezet éreztem meg az arcomon, ezért óvatosan kilestem a vizes rongy alól. Megnyugodtam, mert a szomszéd helyett Dylant láttam magam előtt. Becsuktam a szemem, Dylan pedig elkezdte gyengéden simogatni az arcomat. Ezt csinálta még körülbelül egy percen át, nekem pedig nehéz volt megállnom, hogy ne mosolyogjak. Dylan minden bizonnyal azt hitte, hogy alszom, ezért eszem ágában sem volt megmozdulni. Eddig a láz miatt égett a fejem, utána viszont az már csak másodlagos ok volt. Dylan befejezte az arcon simogatását, majd a hajamat kezdte el simogatni. Nagyon nehezen álltam meg, hogy ne nézzem meg milyen fejet vág éppen, de végül sikerült nem rá néznem. Amikor Dylan befejezte a hajam piszkálását, hevesen dobogó szívvel vártam, hogy mit csinál majd, de csak hátradőlt a fotelen. Kicsit csalódott voltam amiért nem folytatta. Résnyire kinyitottam a szemem, lehetőleg úgy, hogy ez Dylannek ne tűnjön fel, majd megállapodott a tekintetem a kezén, amit a kanapén pihentetett. Egy kicsit közelebb raktam a saját kézfejemet az övéhez. Majd még egy kicsit. És még egy kicsit. Végül már csak pár milliméter volt köztünk, ezért az egyik ujjammal megérintettem Dylant. Dylan felém fordult (hallottam), én pedig óvatosan elmosolyodtam. Megfordítottam a kezemet, így a tenyerem nézett felfelé. Dylan mielőtt megfogta volna a kezemet, elkezdett ujjaival írni rá: „Mióta vagy fent? ". Elmosolyodottam, és én is elkezdtem írni Dylan tenyerére. „El sem aludtam". Vártam, hogy erre mit ír, de Dylan válasz helyett csak rákulcsolta az ujjait az enyémekre.

Megint elaludhattam, mert legközelebb amikor kinyitottam a szemem, anya nézett rám.
- Hogy vagy? - kérdezte.
-Most jól.
-Megnéztem, lement a lázad, a borogatás bejött - mondta anya.
-Igen. De... hol van Dylan? - néztem körbe.
-Már elment. És nyugi, megköszöntem neki, hogy itt volt.
-Mennyi az idő? - kérdeztem, miközben megdörzsöltem szememet.
-18:22 - válaszolta anya.
-Jó sokat aludtam.
-Igen - bólintott.
-Ideadnád légyszi a telómat? - kértem.
-Persze - nyújtotta felém a telefonomat.
-Köszi. - Megnyitottam a Messengert, jött pár üzenetem a lányoktól, kérdezték, hogy hogy vagyok, és hogy érzem magam. Visszaírtam nekik, majd rányomtam Dylan nevére is, pedig tőle nem jött üzenetem. Egy kicsit elgondolkodtam, végül írtam neki.
Olivia üzenete: Köszönöm. - Ennyi. Rövid és tömör.
Felmentem az emeletre, majd benyitottam Lily szobájába.
-Szia - köszöntem.
-Szia. Hogy vagy?
-Most jól. Remélem éjszakára nem lázasodom be - ültem le az ágyára.
-Holnap nem mész suliba, ugye?
-Nem.
-Oké. Amúgy... - ült le mellém - Emlékszel, hogy megígérted nekem, hogy szólsz hogyha van valami köztetek Dylannel?
-Rémlik valami...
-Oke. Akkor mondhatod.
-Mégis mit? - húztam össze a szemöldökömet.
-Ugyan már - legyintett - Amikor hazajöttem ott ült melletted és fogta a kezedet!
-Miért, nem foghatom meg a barátom kezét? - kérdeztem felháborodottan.
-Hát felőlem fogjad, bár nem nagyon szokás már nem azért - tárta szét a
karját -De engem akkor sem versz át! Magadat lehet, de engem nem.
-Jólvan Lily, beszélj itt nekem hülyeségeket.
-Ez nem hülyeség! Miért, ha vele vagy, nem szokott gyorsabban verni a szíved vagy valami? - vonta fel szemöldökét.
-Hát... Öhmm...
-Na látod! - csapta össze a tenyerét.
-Nem mondtam, hogy igen!
-De attól még igen!
-Dylannel akkoris csak barátok
vagyunk! - mondtam.
-Igen, igen csak barátok... - dünnyögte - Tudod mit, rájöttem mi a bajod!
-Na mi? - kérdeztem.
-Beteg vagy. Agyilag. Azért lettél lázas is - vigyorgott.
-Oké, szia Lily - mondtam, majd kimentem az ajtón.

Miután végeztünk a vacsorával, megfürödtem és mentem is aludni, mert nagyon álmos voltam, és a közérzetem is rossz volt. Már éppen lefeküdtem, amikor rezgett a telefonom.
Dylan üzenete: Nincs mit. Most viszont menj aludni, pihenned kell.
Olivia üzenete: Oké, megyek. Állandóan elküldesz aludni...
Dylan üzenete: Csak jót akarok.
Olivia üzenete: Tudom...
Dylan üzenete: Jó éjt, Olivia xx.
Olivia üzenete: Jó éjt. - Leraktam a telefonomat, és hiába voltam álmos, nem tudtam aludni, mert Lily szavai csengettek a fülemben. A francba, hogy egy 14 éves okosabb nálam!