Változások

53. rész

Reggel alig bírtam kinyitni a szemeimet. Be voltak duzzadva a sok sírás miatt.
   Lenéztem a lábamhoz, mert éreztem, hogy valami mocorog a takaró alatt.  Amint megpillantottam BonBont, elmosolyodtam. Aludt.
-Olivia? - szólt valaki halk, rekedtes hangon - Felébredtél?
-Igen - néztem rá. Mellettem feküdt, miközben fél karral átölelt.
Szerencsére Dylan nem halt szörnyet a (valószínűleg) piros szemeim láttán.
-Jól aludtál? - kérdezte.
-Igen - bólintottam. Fentebb kúsztam az ágyon, úgy, hogy az arcom egy vonalban legyen Dylanével, és az oldalamra feküdtem, így szembekerültem vele.
   Pár percig még maradtam az ágyban, mert lusta voltam felkelni.
-Elmegyek mosdóba - szóltam.
-Oké. Kérsz másik ruhát? - kérdezte.
-Igen. De elég csak egy felső. - Dylan elővett egy bő, fehér pólót a szekrényből, és odaadta nekem.
-Köszi - vettem el.
   Elmentem a fürdőbe, ahol átöltöztem, és az arcomat megmostam. Fogat nem tudtam mosni, mert nem volt nálam fogkefe, ezért bevettem egy rágót. Még tegnap adott Dylan egy egész csomagot.
   Belenéztem a tükörbe. Hát, látszott rajtam, hogy sírtam, de igazából annyira nem volt vészes mint amire számítottam.
   Dylan pólója még az eddig adott felsőinél is nagyobb volt. Konkrétan lógott rajtam. De nem baj, igazából kényelmes volt, és az a lényeg. És amúgy elég jól állt, be kell vallanom. Bár lehet csak azért mert Dylané. Mindegy.
   Amint visszamentem Dylanhez, a fiú végignézett rajtam, majd elnevette magát.
-Mi az? - kérdeztem.
-Semmi, csak... ne adjak egy kisebb pólót? Ebbe kétszer is beleférnél. Bevallom, egy kicsit rám is nagy... - mondta.
-Akkor miért ezt adtad?
-Nem tudom, nem néztem. De akkor kell másik? - érdeklődött.
-Nem. Ez kényelmes - feleltem.
-Oké. Végülis... elég jól áll neked - mondta.
-Köszi - mosolyodtam el.
-Én is elmegyek mosdóba, aztán reggelizünk valamit, oké?
-Oké - bólintottam, majd leültem az ágyra.
   Amíg Dylant vártam, BonBont simogattam, aki közben felébredt.
   Pár perc múlva Dylan jelent meg az ajtóban. Félmeztelenül. De jól néz ki...
-Olivia, tudnál nekem adni a szekrényből egy pólót? Elfelejtettem magammal
vinni - mondta.
-Persze - álltam fel. Elővettem a szekrényéből egy fekete pólót, majd ahelyett, hogy odavittem volna neki, nekidobtam, amire Dylan nem számított, így ahelyett, hogy elkapta volna a pólót, a felső fejen találta őt, majd a földre esett.   Amint megláttam Dylan meglepett arckifejezését, rögtön elröhögtem magam.
-Ez direkt volt? - kérdezte Dylan.
-Nem. Bocsi. Nem akartalak megdobni - nevettem továbbra is.
-Miért nem hoztad inkább ide?
-Miért nem jöttél inkább te ide? - kérdeztem vissza.
-Mert... nem tudom igazából. Te közelebb voltál a szekrényhez - vonta meg a vállát.
-Ez esetben, -amiért engem ugráltattál- meg is érdemelted, hogy fejentalált - vigyorogtam.
-Oh, tényleg? - húzta össze a szemét Dylan mosolyogva.
-Aha. Sőt... keresek mégegy pólót, amit neked dobhatok. - Visszafordultam a szekrényhez, és kivettem onnan körülbelül öt felsőt. Aztán amikor visszafordultam, hirtelen megtorpantam. Ugyanis Dylan ott állt előttem. Annyira közel állt hozzám, hogy le kellett néznie rám - mert ugye jóval magasabb nálam.
-Ez nem ér - ráztam meg a fejem - Így nem tudlak megdobni.
-Ez van - vonta meg a vállát vigyorogva.
-Mit csináljak a pólóiddal így? Azokkal amiket kivettem. Nem rakom vissza őket. De így nem veszem hasznukat. - Egy pillanatra lenéztem Dylan csupasz mellkasára, de aztán gyorsan visszakaptam a tekintetem róla.
-Dehogynem. Nagy előszeretettel használod a polóimat, szóval egyszer biztosan mindegyiket fel fogod majd venni - mondta. Elmosolyodtam Dylan megjegyzésén - Addig pedig... inkább elveszem őket.
-Ez nem ér... - szóltam. Dylan kivette a kezemből mind az öt pólót, majd lerakta őket az ágyra. Aztán visszafordult hozzám.
-Azt hittem már végre kimész - sóhajtottam.
-Te sem szeretnéd, hogy kimenjek - mondta.
-Valóban nem... - Felemeltem a kezem, majd -a hozzám még mindig közel álló- Dylan mellkasára helyeztem. A mutatóujjamat végighúztam Dylan bőrén, aki szemével követte minden egyes mozdulatom.
-Olivia... - szólt halkan.
-Hm? - tettem körkörös mozdulatokat mellkasán.
Végül nem tudtam meg, hogy mit akart mondani. Közelebb jött hozzám, én nekiütköztem a szekrénynek.
Végigsimítottam Dylan kulcscsontján. Olyan selymes bőre van...
Leengedtem a kezem, és befejeztem Dylan mellkasának simogatását.
Dylan keze végigjárt a testemen. Aztán megállt a pólóm aljánál, és benyúlt a felső alá.
-Emlékszel, hogy azt mondtam, hogy jól áll neked ez a póló? - kérdezte.
-Igen - bólintottam kábán.
-Hát... mégjobban állna ha a földön heverne - simította meg a hátamat, mire megborzongtam - De... nem szabad - vette ki a kezét a pólóm alól.
-Miért nem? - kérdeztem - Azért mert megesküdtünk, hogy nem lesz köztünk semmi?
-Azért is, de... ez ennél komplikáltabb - sóhajtott.
-Miért? Nem értem Dylan, hogy mi a baj - ráztam meg a fejem.
-Csak... egyszerűen nem lehet. Nem lehet, hogy te meg én... nem szabad - nézett mélyen a szemembe.
-De miért? - kérdeztem sokadjára.
-Bárcsak elmondhatnám, szerelmem, de nem tehetem. - Arcán keserű mosoly jelent meg - Kérlek, értsd meg.
-Oké, megértem - bólintottam bizonytalanul - Csak... kérlek, ígérd meg, hogy most nem fogsz megint eltűnni, és eltávolodni tőlem.
-Megígérem. És sajnálom, Olivia...
-Nem baj. - Bárcsak igazat mondtam volna - Áll még az alku?
-Igen - bólintott.
-Oké. Akkor... barátok... - szóltam. Dylan hátrébb lépett tőlem, majd mielőtt kiment volna a szobából, mégegyszer felém fordult.
-...Extrákkal - tette hozzá nagyon halkan, majd elment a fürdőszobába. Mi...?
   Jézusom. Én már nem tudom mi történik. Dylan mit titkol előlem? Miért nem akarja, hogy egy kicsit több alakuljon ki köztünk mint barátság? Én ezt már nem értem. Biztos van valami nyomós ok -amiért nem nem jöhetünk össze-, amit nem mond el... De mi az?