Változások

102. rész

Miután Dylannel szakítottunk, másfél hétig nem mentem sehova. Bezárkóztam a szobámba, és leginkább sírtam. És szomorú könyveket, és zenéket hallgattam. Meg persze Chase Atlanticot, amivel tudtam, hogy csak még jobban fájdítom a szívemet, de nem érdekelt. Ráadásul miközben őket hallgattam, újra előjöttek az emlékek Dylannel kapcsolatban: Amikor a suliban első nap megláttam, és rögtön megutáltam, pedig ő semmi sem csinált; amikor nekem kellett őt körbevezetnem az iskolában, és ő direkt nem arra ment amerre kértem; amikor eljött hozzánk amikor nem volt áram, és azt mondta indokként, hogy a mécsesekre kíváncsi; amikor utána, azon az estén beavatott a szüleivel való kapcsolatába, pedig még alig ismert; amikor mentünk az iskolával színházba, én elvesztem, és ő megtalált, majd kézenfogva vezetett vissza az osztályhoz; amikor először vittük ki együtt BonBont sétálni, és akkor tudtam meg, hogy ő is szereti a Chase Atlanticot; amikor utána együtt énekeltük a Friends-et, végig egymás szemébe nézve; amikor ott maradt velem a kórházban egész este, és odafeküdt mellém; amikor megtanított kéz nélkül úszni; amikor felhívott videochaten, mert sírtam; amikor vigasztalt, miután Ben átvert engem, és megvédett, amikor Ben megfenyegetett; amikor együtt táncoltunk a vásáron, és a próbákon elvesztünk egymás tekintetében; amikor megvette nekem azt a karkötőt, amit kinéztem magamnak a vásáron, de már nem volt nálam több pénz; amikor jakuzziztunk, és én az ölébe ültem, ő pedig végigsimított az egész testemen, és a nyakamat csókolgatta, mikor még nem is voltunk együtt; mikor megjöttek utána a szülei, ezért be voltunk zárva egy jó ideig a szertárba, ahol aztán szintén nagyon közel kerültünk egymáshoz, amikor a nevelő apja belépett; amikor kareokéztunk, és együtt énekeltük a Slow down-t, végig fogva tartva egymás tekintetét; amikor éjszakánként titokban át jött hozzám, pedig még csak barátok voltunk; amikor rajzon egy csapatba kerültünk, és közösen kellett festenünk egy képet; amikor összefestékeztük egymást, és elcsattant az első csókunk; amikor utána este átmentem hozzá a szakadó esőben, és ő elvette a szüzességem, és elmondta, hogy szeret; amikor fizika órán együtt szenvedtünk; amikor azt hazudtam anyáéknak, hogy Madelynhez megyek, pedig igazából nála aludtam; amikor segített a töritanulásban, majd végül a garázsban kötöttünk ki; amikor a szülinapi bulinkon csókolóznunk kellett, és a többiek nem is sejtették, hogy ezen már rég túlvagyunk; amikor itthagyta az alsónadrágját, és féltünk, hogy Lily meglátja; amikor együtt néztük a csillagokat, és mindenféle képet kitaláltunk; amikor láttam egy hullócsillagot, és azt kívántam, hogy oldódjon meg minden, és lehessünk végre együtt nyíltan; amikor megcsípett egy medúza, és egész nap velem maradt, ahelyett, hogy strandolt volna; amikor együtt elmentünk egy random hotelbe, majd este egymást győzködtük, hogy minden rendben lesz, majd összeölelkezve aludtunk el. És amikor másnap közölte, hogy nem akar még jobban belém szeretni, ezért inkább elcseszi a nyaramat azzal, hogy szakít velem, még idő előtt.
   Millió kép, és beszélgetés zúdult rám zenét hallgatva, annyi, hogy azt hittem összeroppanok, de valamiért mégis jó érzéssel töltött el visszagondolni ezekre a pillanatokra, hiába szakadt meg a szívem közben:

„Amikor éppen mentem ki a teremből, valaki megbökte a vállam, ezért hátrafordultam. Dylan volt az.
-Öhmm... Liv, ugye? - kérdezte magához képest nem túl magabiztosan.
-Nem. -feleltem. Dylan kissé döbbenten állt előttem, ezért hozzátettem - Neked csak Olivia.
-Oké... Szóval. Azt szeretném kérdezni, hogy mikor érsz rá az iskola körbemutatására?
-Őszintén? Semmikor. Viszont mivel a tanár megkért lemondom a dolgomat.
-Hát, miattam nem muszáj. Majd megmutatja valaki más. - mondta.
-De, muszáj. Hidd el, jobb ha teljesíted Mr. Morton kérését. 6 órakor neked jó?
-Igen.
-Oké akkor itt találkozunk, szia."