Változások

8. rész

Döbbenten néztem Dylanre. Ugyanis ő állt az ajtóban.
-Szia - köszönt.
-Szia - néztem rá összehúzott szemöldökkel. Vártam, hogy megmagyarázza, hogy miért van itt ilyen későn, de úgy tűnt, hogy nem igazán akar megszólalni.
-Öhm... Miért jöttél? - kérdeztem végül.
-Mondtad, hogy mécsesekkel világítotok, gondoltam megnézem.
-Aha... - néztem rá furán - Annyira nem nagy durranás - vontam meg a vállam.
-Ki az? - kiabált anyu a konyhából.
-Dylan! - kiabáltam vissza. Anya közben odajött hozzánk, és jól szemügyre vette Dylant. Kicsit sem volt kínos, de mindegy...
-Nincs kedved velünk vacsorázni? - kérdezte végül. Dylan éppen válaszra nyitotta a száját, de én gyorsabb voltam.
-Sajnos nagyon sok dolga van. Ugye? - mondtam miközben toltam kifelé az ajtón.
-Hát igazából ráérek - mondta Dylan, én pedig gyilkos pillantást vetettem rá. Sajnos őt ezt egy kicsit sem hatotta meg, simán kikerült és bement a házba.
Vacsora közben anyu, apu, Lily és Dylan sokat beszélgettek. Szerintem az sem tűnt fel nekik, hogy én is ott vagyok. A szüleim nagyon megkedvelték Dylant. Hogy miért? Azt nem tudom. Végül fél óra múlva befejeztük a vacsorát. Anya megkért, hogy kísérjem ki Dylant ezért gyorsan felkaptam egy kabátot.
-Szia - köszöntem el.
-Szia - intett, majd elindult a lépcsőn. Éppen vissza akartam menni a házba, de Dylan utánam szólt.
-Várj!
-Igen? - álltam meg az ajtóban.
-Ugye nem baj, hogy maradtam? - kérdezte miközben felsétált a lépcsőn - Nem is kell válaszolnod. Észrevettem, hogy egész este meg sem szólaltál - mosolyodott el.
-Minek szólaltam volna? Egész este csak te beszéltél. Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni - vontam meg a vállam.
-Tudod... - kezdte miközben leült a lépcsőre - nem azért maradtam, hogy felbosszantsalak - Ez már felkeltette az érdeklődésemet ezért leültem mellé. A lépcső nagyon hideg volt, de szerencsére a kabátom elég hosszú, ezért rá tudtam ülni a végére.
-Akkor miért maradtál? - kérdeztem.
-Mert... - sóhajtott - nekem a szüleim nem igazán szoktak otthon lenni. Kábé egy héten kétszer látom őket. Ezért én mindig egyedül szoktam vacsorázni. Tudod... kíváncsi voltam, hogy milyen lehet így, együtt enni. Ezért maradtam - vonta meg a vállát, én pedig egy kicsit megsajnáltam.
-Ó! Sajnálom.
-Nem kell. Már megszoktam - legyintett. Pár percig néma csendben ültünk egymás mellett.
-Miért nincsenek sokat otthon? - kérdeztem hirtelen.
-A munka miatt. Nagyon sokat dolgoznak. Mert azért az a nagy ház sem pottyant csak úgy az ölünkbe - nem igazán tudtam, hogy erre mit reagáljak, ezért csak bólintottam. Nem érzem át a helyzetét, hülyeségeket meg nem akartam mondani. Ezután megint pár perc csend következett, végül én törtem meg a csendet (megint).
-Amúgy... Hogy tetszettek a mécsesek? Tudod, eredetileg azért jöttél...
-Klasszak. Egyik este lehet én is gyújtok párat. Bár mondjuk kicsit nagyobb dologra számítottam.
-Én mondtam - tettem fel a kezem védekezően. Dylan egyszer csak elnevette magát. Először nem értettem, hogy min nevet ezért összehúzott szemöldökkel meredtem rá. Végül, már én sem bírtam tovább. Én is elkezdtem nevetni. Pár másodperc múlva anyu szólt ki, hogyha beszélgetni szeretnénk, azt bent tegyük, mert megfagyunk. Most, hogy mondja tényleg egy kicsit hideg van. Eddig nem tűnt fel, most viszont már egy kicsit elkezdtem fázni. Mondjuk, bent sincs sokkal melegebb, de mindegy. Dylan mondta, hogy mostmár megy, mert késő van és közben felállt.
-Szia - köszönt.
-Szia.
Dylan elindult, aztán egy pillanatra megállt, és felém fordult.
-Olivia! - kiáltotta.
-Hm?
-Küldhetnél pár mécsest, mert nincs mit meggyújtanom. Pedig ki akarom próbálni - nézett rám mosolygva, én pedig elnevettem magam.
-Oké. Majd írj rám, nehogy elfelejtsem! - kiáltottam. Dylan bólintott, majd elindult. Immáron harmadjára. Annyi különbséggel, hogy most el is ment.
Amikor bementem a házba, anya mosolyogva nézett rám.
-Mi az? - kérdeztem.
-Semmi - legyintett, majd bement a nappaliba, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem utána.