Változások

91. rész

Dylan szemszöge

Mivel a szüleim 8 körül szoktak kelni, beállítottam 7:30-ra magamnak ébresztőt, és 7:35-kor sikerült is kikelnem az ágyból, majd indulhatott a BonBon-visszacsempésző hadművelet.
Igazából annyira nem gondoltam át a tervet. Addig eljutottam, hogy BonBont visszazártam a fürdőszobába (előtte megsimogattam, és megígértem neki, hogy nem kell sokáig maradnia), utána pedig rájöttem, hogy a kulcsot vissza kell vinnem.
   Lábujjhegyen lementem a földszintre, majd megálltam a hálószoba előtt. A szívem kicsit gyorsabban vert; nem szerettem volna lebukni.
   Álltam ott vagy egy percet, mielőtt tényleg bementem. A kulcsot sikerült észrevétlenül visszaraknom a helyére, viszont a fiókot véletlenül hangosabban csuktam be a kelleténél, mire apa ébredezni kezdett.
   Lepörgött előttem az egész életem. Sőt, BonBoné is. Kettő lehetőségem volt: Vagy gyorsan bebújok az ágy alá (ahonnan ki tudja mikor kerülök ki), vagy kisprintelek a szobából, mielőtt kinyitná a szemét (viszont arra meg valószínűleg még gyorsabban nyitja ki a szemét, mert az hangos).
   Az utóbbit választottam, és konkrétan úgy hagytam el a szobát mint akit kilőttek egy katapultból. Még szerintem a lábam sem érte a földet, hanem repültem - aminek az lett a következménye, hogy a folyosón elcsúsztam. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen??
   Hallottam, ahogy apa éppen kikel az ágyból. Basszus.
   Olyan gyorsan keltem fel a földről, ahogy csak tudtam, de apa így is gyorsabb volt.
   Hallottam a hátam mögött ahogy megköszörüli a torkát, mire lassan hátrafordultam.
-Hello! - intettem, és próbáltam természetesen viselkedni, amit megnehezített a szapora lélegzetvételem.    Komolyan, utoljára akkor vettem ilyen gyorsan a levegőt, amikor Olivia itt aludt...
   Apa nem mondott semmit, csak felvonta a szemöldökét. Gondolom magyarázatot várt, hogy mit csináltam a szobájuk előtt nyolc óra előtt pár perccel.
   El kellett gondolkodnom, mire eszembe jutott egy magyarázat (amivel volt egy kis gond, csak ezt akkor nem gondoltam át):
-Ki akartam menni mosdóba, csak a fenti fürdőszoba be van zárva, ezért gondoltam lejövök ide - mondtam.
-A fürdőszoba arra van - mutatta meg a jó irányt, aminek én a közelébe se voltam.
-Öhm... - Gyorsan improvizálnom kellett. - Előtte ki akarok menni inni a konyhába - böktem ki végül.
-Oké, akkor menj - biccentett apa a fejével, majd visszament a szobába.
Kifújtam az addig bent tartott levegőt, majd végül tényleg elmentem mosdóba, aztán visszamentem a szobába, és még aludtam egy kicsit.

10 előtt pár perccel ébredtem. Az első dolgom az volt, hogy kiszabadítottam BonBont, aki még mindig a fürdőszobában tartózkodott, csak már az ajtó nem volt bezárva, mert gondolom azt már kinyitották apáék.
   Lementem a földszintre, és körülnéztem. Egyedül voltam (vagyis hát BonBonnal). Megint. Elmentek anélkül, hogy elköszöntek volna. Megint.
   Miközben reggeliztem, megláttam egy cédulát az asztalon. Anyukám írta, felismertem a kézírását.
„Elmentünk, majd jövünk csütörtökön<3"
-Hát ez csodás - dünnyögtem.
   Szökőévente egyszer anyának eszébe jut, hogy amúgy elköszönhetne tőlem. Ez is most egy ilyen különleges alkalom volt.   Bár igazából ez sem volt elköszönés, inkább csak tényeket közölt velem, amiket amúgy már eddig is tudtam.
   Rezgett a telefonom.
Olivia üzenete: Miának is jó.
Dylan üzenete: Oké. Mikor szeretnétek menni?
Olivia üzenete: Hát mi jövőhét csütörtököt beszéltük meg, mert az időjárás jelentés szerint akkortól lesz jó idő.
Dylan üzenete: Oké.
Írtam anyának, hogy mikor hívhatom fel (nehogy megzavarjam a munkában), mert gondoltam nem árt, ha tudja, hogy kimegyünk a nyaralóba.
   Vártam, hátha válaszol, de nem tette, úgyhogy inkább elpakoltam magam után, átöltöztem, majd elvittem BonBont egy reggeli sétára.

Liv szemszöge

Délelőtt unatkoztam, ezért gondoltam elmegyek futni, úgyhogy átöltöztem a futós ruhámba, majd közöltem anyával, hogy elmegyek futni.
-Oké. Ebédre érj haza! - szólt ki a konyhából.
-Rendben. Szia! - köszöntem el tőle.
   Körülbelül félúton járhattam, amikor az utca másik végében megláttam két ismerős alakot. Dylant és BonBont.
   Először az utóbbi vett észre, mert elkezdte húzni a pórázt Dylannel együtt, aki amikor meglátott, elmosolyodott, majd ő is elkezdtett futni felém, meg én is feléjük (ha már futni jöttem), így valahol félúton találkoztunk.
   Dylan szorosan magához ölelt, majd belepuszilt a nyakamba.
-Úgy tűnik telepátia van köztünk, hogy pont egyszerre járunk erre - mondta, miután elengedett.
-Ja - bólintottam, miközben megsimogattam BonBont.
   Elindultunk együtt, és körülbelül fél órát sétáltunk BonBonnal.
-A szüleid már elmentek? - kérdeztem, miközben megálltunk a házuk előtt.
-Igen, mikor felkeltem, már nem voltak itthon - felelte. Hirtelen beugrott az a pillanat, amikor még alig ismertük egymást, de Dylan a házunk előtti lépcsőn ülve mesélte el, hogy mindig egyedül vacsorázik, ezért örült, hogy velünk ehetett.
  „Éppen vissza akartam menni a házba, de Dylan utánam szólt.
-Várj!
-Igen? - álltam meg az ajtóban.
-Ugye nem baj, hogy maradtam? - kérdezte miközben felsétált a lépcsőn - Nem is kell válaszolnod. Észrevettem, hogy egész este meg sem szólaltál - mosolyodott el.
-Minek szólaltam volna? Egész este csak te beszéltél. Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni - vontam meg a vállam.
-Tudod... - kezdte miközben leült a lépcsőre - nem azért maradtam, hogy felbosszantsalak. - Ez már felkeltette az érdeklődésemet ezért leültem mellé. A lépcső nagyon hideg volt, de szerencsére a kabátom elég hosszú volt, ezért rá tudtam ülni a végére.
-Akkor miért maradtál? - kérdeztem.
-Mert... - sóhajtott - nekem a szüleim nem igazán szoktak otthon lenni. Kábé egy héten kétszer látom őket. Ezért én mindig egyedül szoktam vacsorázni. Tudod... kíváncsi voltam, hogy milyen lehet így, együtt enni. Ezért maradtam - vonta meg a vállát, én pedig egy kicsit megsajnáltam.
-Ó! Sajnálom.
-Nem kell. Már megszoktam - legyintett.
Pár percig néma csendben ültünk egymás mellett.
-Miért nincsenek sokat otthon? - kérdeztem hirtelen.
-A munka miatt. Nagyon sokat dolgoznak. Mert azért az a nagy ház sem pottyant csak úgy az ölünkbe. - Nem igazán tudtam, hogy erre mit reagáljak, ezért csak bólintottam."

Mintha ezer éve lett volna. Akkor még nem is ismertem őt igazán. Bár úgy érzem, hogy még mindig van felfedezni való Dylan Howlanddel kapcsolatban.