Változások

109. rész

Dylannel megebédeltünk, aztán segítettem neki elpakolni.
  Amikor végeztünk, rám nézett. Gondolom azt akarta kérdezni, hogy most már haza akarok-e menni. Őszintén, nem akartam. Szívem szerint egész nap ott maradtam volna. Viszont előbb vagy utóbb haza kell mennem. De még nem most.
  Nem mondtam semmit, csak a nappali felé vettem az irányt, ahol leültem BonBon helye mellé, és néztem az alvó kutyát. Dylan követte a példámat és letelepedett közvetlenül mellém. Összéért a térdünk törökülésben, de ezt egyikőnk sem jegyezte meg.
-Rendbe fog jönni - szólaltam meg halkan. Dylan bólintott, majd felém fordult az egész testével, mire kíváncsian néztem rá.
-Ő is szeret téged.
-BonBon? - kérdeztem.
-Igen. Mondtad, hogy szereted, és csak hogy tudd: ő is téged. Amikor... amikor nem jöttél, hiányolt. Mikor kimentünk sétálni, a ti utcátok felé akart menni, még ugatott is. - Halványan elmosolyodtam.
-Ha annyira akarta, arra jöhettetek volna.
-Nem akartam beállítani csak úgy, mert nem tudtam, hányadán állunk. És még most sem tudom - vallotta be.
-Őszintén... - fordultam felé én is teljes testtel - Én sem. Ha valaki megkérdezné most tőlem, hogy mi milyen kapcsolatban állunk egymással, nem tudnék válaszolni. Szerintem az lenne a normális egy szakítás után, hogy nem találkozunk többet, ha nem muszáj, ami először még ment is, de most már ott tartunk, hogy itt vagyunk ketten egy házban, úgy, hogy most nem a többiek miatt találkozunk. És tudom a szívem mélyén, hogy nem kéne maradnom és haza kéne mennem, mégsem vagyok rá képes, érted? Bármennyiszer elhatározom magamban, hogy „na, most haza megyek”, végül nem tudom magam rávenni. Mondanám, hogy nem tudom, hogy ez miért van, de az a baj, hogy tudom. És vicces, hogy már amióta ismerjük egymást, folyamatosan szenvedünk, mert nem jövünk végleg össze. Most is, mindketten tudjuk, hogy hülyeség volt a szakítás, végre te is belátod, de már úgy vagyunk vele, hogy felesleges lenne újra együtt lenni, mert később úgyis szakítunk, szóval akkor már essünk túl rajta. De ennek ellenére itt ülünk, egymáshoz nagyon közel, ezzel megnehezítve a saját dolgunkat. Komolyan mondom, ha ezt valaki látná, akkor vagy kiröhögne, vagy már sírna kínjában - nevettem fel kínosan.
-Valóban nagyon szerencsétlenek vagyunk - ismerte el Dylan, majd egy kicsit csöndbe maradt. - Figyelj, van egy ajánlatom: ne szenvedjünk tovább, elég volt három hétig. Ne kerüljük el egymást, az úgyse megy. Felőlem lehetünk barátok, elfogadom. De... mit szólnál egy kis extrához?
-Mire gondolsz? - kérdeztem visszatartott lélegzettel.
-Hm... - Az arcomhoz nyúlt, és kifésült az arcomból egy tincset. - Megmutassam? - nézett le a számra.
-Igen, mert így sajnooos nem tudom, miről beszélsz - ráztam meg a fejem, mire ő felnevetett, majd megragadva a karomat felhúzott a földről, és felvezetett a szobájába.
  Becsukta mögöttünk az ajtót, majd megállt előttem. A hátam neki volt támasztva a falnak, ő pedig olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a leheletét.
-Szóval barátok extrákkal? - kérdeztem szórakozottan.
-Aha - bólogatott - Mit szólsz? - vigyorgott.
-Hát... már egyszer volt hasonló köztünk.
-Igen, de ez most más.
-Mennyivel?
-Több az extra - rakta a kezét a csípőmre.
-Igen? - húztam fel a szemöldökömet mosolyogva - De még mindig nem tudom miről beszélsz... - adtam az értetlent - Azt mondtam megmutatod. Szóval... megmutatod?
-Örömmel - bólintott. Odahajolt a nyakamhoz, és apró csókokat nyomott rá, mire felsóhajtottam. Rámnézett egy pillanatra, gondolom a válaszomra várva, mire nem mondtam semmit, csak számat rátapasztottam az övére.
  Csókolózás közben elkezdtünk hátrálni az ágy felé, majd amikor beleütköztem a szélébe, eldőltem rajta.
  Dylan a pólóm aljához nyúlt, és könnyen megszabadított tőle. Csakhogy a buli óta nem voltam otthon, ezért reggel Dylan pólóját vettem fel. Ezért nem volt rajtam melltartó, aminek láttára Dylan egy pillanatra meghökkent, majd végül lágy csókokkal kezdte el beborítani a testemet.
  A szemembe nézett, mire újra megláttam azt a tekintetet, ami már annyira hiányzott. Magamhoz húztam egy újabb csókra, és amikor nyelve az enyémet érintette, bizsergés járt át.
  Beletúrtam Dylan hajába, mire ő elmosolyodott. Levette a saját pólóját, mire az izmait látva felsóhajtottam.
-Mi az, Olivia? Már elfelejtetted, hogy hogy nézek ki ruha nélkül? - suttogta a fülembe.
-Ne álltasd magad, Howland. Láttam, hogy néztél, amikor levetted a pólómat.
-Jó, nyertél - ismerte be, majd benyúlt a bugyimba, mire ujjait megérezve felnyögtem.
-Ebben több az extra mint a barátság - jegyeztem meg.
-Pedig még csak az elején járunk...

Egymás mellett feküdtünk az ágyon, de Dylan nem ölelt át, mint ahogy régen tette mindig. Mivel elvileg barátok voltunk... extrákkal. Jézusom, ezt hogy gondoltuk?
-Oké - fordultam Dylan felé - Most mi lesz?
-Mi lenne? Barátok leszünk. - Horkantva felnevettem. - Jól van, bevallom, vicceltem.
-Na azért - könnyebbültem meg. Közelebb ment hozzám, majd nagyot sóhajtva belekezdett a mondandójába:
-Sokat gondolkodtam ezalatt a pár hét alatt, amíg külön voltunk. Azon, hogy jól döntöttem-e. Végül mindig meggyőztem magam, hogy igen, jól tettem, hogy szakítottam veled, mert minek húzzuk sokáig azt, ami tudjuk, hogy végül be fog következni? De aztán, amikor újra találkoztunk, úgy voltam vele, hogy akkor már legalább ezt a maradék kettő hónapot a nyárból élvezzük ki. Tudom, hogy te erre próbáltál rávezetni aznap, amikor szakítottunk, csak én már döntöttem, és nem hallgattam rád. Sajnálom, Olivia. De... félek a búcsútól, ezért önző módon minél hamarabb túl akartam rajta esni, és nem érdekelt, hogy mit akarsz. - Mindketten az oldalunkon feküdtünk, így egymással szemben voltunk. Közelebb hajoltam hozzá, úgy, hogy az orrunk összeért. - Meg tudsz bocsátani, szerelmem? - Elmosolyodtam.
-Persze. Már régóta nem haragszom. Sőt, nem is tudtalak utálni. Mondjuk, az első pár napban igen... - gondolkodtam el - De utána már nem nagyon ment.
-Szeretlek, Olivia - mondta pár másodperc hallgatás után.
-Én is téged, te hülye - nevettem fel, majd nyomtam egy puszit a szájára. Majd eszembe jutott valami. - Várjunk.
-Hm? - ölelte át a derekamat, és húzott közelebb magához.
-Megnéztem valamelyik nap a videót, amit még emléknek csináltunk. És... azt mondtad, hogy van egy terved.
-Ja, igen... Az meghiúsult, amikor rájöttünk, hogy Alexander tud kettőnkről. Azért mondtam, hogy nem biztos, hogy működni fog. Őszintén, már rég el is felejtettem, hogy mit találtam ki, abban a pillanatban amikor megláttam az apámat a házban.
-Akkor ne kérdezzem meg, hogy mi volt a terved?
-Ne. De úgysem fontos az a terv már, mert együtt ki fogunk találni egy újat, ami már működni fog.
-Oké.
-Oké? - kérdezte mosolyogva.
-Oké - ismételtem meg, mire megragadta a derekamat, majd az ölébe ültetve megcsókolt.
-Újra? - kérdeztem vigyorogva.
-Ha nem bánod... - simított végig a hátamon.
-Nem bánom - suttogtam, majd ezúttal én csókoltam meg őt. Amikor a pólóm aljához nyúlt, hirtelen elkezdett rezegni a telefonja.
-Ahj, ki hív ilyenkor? - kérdezte morogva.
-Megnézem - szálltam le róla. Felvettem az ágyról a telefont, majd amikor a kijelzőre pillantottam, lefagytam.
-Ki az? - kérdezte.
-Ben - feleltem, mire elkerekedett a szeme. - Ja - bólintottam egyetértve.
-Add ide! - kérte. Odanyújtottam neki a telefont, ő pedig egy nagyobb sóhaj után felvette.
-Mit akarsz? - kérdezte.
-Meghalt - hallottam meg Ben hangját a vonal másik végéből.
-Mi? - rázta meg a fejét értetlenül - Collins, ki halt meg?
-Itt vagyok a ház előtt, engedj be, és mindent elmondok. - Dylan fújtatva kinyomta a telefont, és mintha azt motyogta volna magában, hogy „nem igaz, hogy csak annyit mondd, hogy meghalt, aztán azt nem mondja meg, hogy ki”.
  Lementünk együtt a lépcsőn, majd Dylan egy kis hezitálás után kinyitotta az ajtót, ami előtt ott állt Ben. Amint meglátott engem, egy kicsit meglepődött, de nem mondhatott semmit, mert Dylan rögtön neki szegezte a kérdést:
-Ki halt meg?