Változások

60. rész

Ma szokás szerint késésben voltam.
Aztán 8:05-kor sikerült beérnem. Egész jó.
Leültem a lányok mellé. Mr. Morton még nem jött.
-Szia, Liv - köszöntek.
-Sziasztok - kezdtem el kipakolni a cuccaimat.
-Amúgy képzeld, Miával épp azt beszéltük, hogy ma elmehetnénk kajálni suli után - mondta Ellie.
-Hé! Engem nem kérdeztetek meg! - háborodott fel Madelyn.
-Itt ültél mellettünk. Hallottad, ahogy erről beszélünk - dünnyögte Mia.
-Hát... jó, mindegy, nem figyeltem - vonta meg a vállát - De a lényeg, hogy nekem ma nem jó.
-Miért, mi dolgod van? - kérdezte Mia. Madelyn kicsit elgondolkodott.
-Öhm... az edzést ma előrébb rakta az edzőm - mondta végül.
-Miért?
-Nem tudom, nem mondta - vonta meg a vállát. Kicsit idegesnek tűnt.
-Okéé... pedig én ráértem volna. De akkor majd holnap - szóltam. Ellievel és Miával összenéztünk. Az utóbbi pár hétben Madelyn nagyon fura. Plusz sokszor nem ér rá. És mindig más okot mond, hogy miért. Különös...

A harmadik óra rajz volt. A tanár időben érkezett.
Kiadta feladatnak, hogy páros munkában kell otthon festeni egy képet. Dejá vú. Mivel névsor szerint osztott be minket, én Dylannel leszek. Meg is beszéltük, hogy délután találkozunk Dylan házában.
Egész szünetben Madelynt kerestük. Rajz után eltűnt, és azóta sem láttuk.
Aztán amikor mentünk negyedik órára, már ott volt a teremben. Pedig 5 perccel ezelőtt ott is néztük.
-Te meg hol voltál? - ült le mellé Mia - Egész szünetben kerestünk!
-Másokkal beszélgettem - felelte Madelyn.
-Jó, felőlem beszélgethetsz, akivel akarsz, de legközelebb ne tűnj csak úgy el az egyik pillanatról a másikra; máskor is szóltál ha másokkal vagy.
-Bocsi, elfelejtettem - húzta el a száját Madelyn.
-Nem baj, csak sokat kellett futnom, amikor kerestünk - vonta meg a vállát Mia.
-Bele ne halj - forgatta a szemét
Madelyn - Egy kis futás neked sem árt.
-De, igenis árt! Rosszul lettem.
-Én is! - vágta rá Ellie.
-Jézusom... - sóhajtott Madelyn.

Délután 3-kor mentem át Dylanhez. Amint beléptem a házba, BonBon odaszaladt hozzám, én pedig megsimogattam.
Dylannel a nappaliba bevittünk egy vásznat.
-Hozok valami állványt meg rongyot - mondta Dylan - Addig légyszi hozz már ecsetet, meg festéket. A szobámban, a szekrényem legalsó polcán van mindenfelé dolog, köztük a festős cuccaim is.
-Oké - bólintottam.
Felmentem Dylan szobájába. Kinyitottam a szekrényt, majd leguggoltam az alsó polchoz. Kettő doboz volt a polcon, mindkettőben mindenféle kacat.
Az első dobozban nem találtam meg a festős cuccokat. Magamhoz húztam a másikat. Abban már megtaláltam az ecseteket, és a festékeket is. Kivettem a festékeket, azonban az ecseteket nem tudtam olyan könnyen. Össze voltak kötve egy befőttes gumival, és a gumi beakadt.
Már éppen készültem kipakolni a többi cuccot, amik az utamat állták, amikor egy hirtelen rántással egyszerűen kijöttek az ecsetek a dobozból. Azonban akkorát rántottam, hogy velük együtt egy papír is előkerült. Lehullott a földre, és én már épp vissza akartam dobni a dobozba, amikor megláttam, hogy mi van rajta. Egy kép. Felvettem a fotót a földről, majd amint megláttam, hogy pontosan mi -vagy inkább ki, sőt, kik- van(nak) a képen, elkerekedett a szemem. Ugyanis Dylan volt rajta... Bennel. Körülbelül 4-5 évesek lehettek azon a fotón. Mindketten egy-egy játékmotron ültek, Dylan egy kéken, Ben pedig egy zöldön.
Mindkettőjükről már láttam kiskori képet, ezért egészen biztos, hogy ők voltak azok.
Nem értem. Hiszen én mindeddig azt hittem, hogy ők nem ismerték soha egymást. - Főleg, hogy úgy viselkedtek, mintha tényleg nem ismernék egymást.
De ezek szerint nagyon is ismerik egymást. Már... 4 éves koruk óta. Vagy akár már születésük óta? Vajon ők is barátok voltak valaha? Lehet a szüleik jóban voltak, ezért ők is. És Dylan miért nem mesélt nekem még a Bennel való kapcsolatáról? Biztos vagyok benne, hogy ők is egyszer összevesztek, azért nincsenek már jóban. - Akárcsak én és Ben.
Jobban megnéztem a fotót, és meg is fordítottam, hátha van rá valami írva.
-Olivia? - szólt egy hang a hátam mögül, mire gyorsan visszadobtam a képet a dobozba, majd felkaptam a földről az ecsetet, és a festéket, majd felálltam.
-Megtaláltam mindent - néztem Dylanre.
-Oké. Gyere, mert nem lesz időnk befejezni - mondta.
Lementünk, és elkezdtünk festeni. Nekem végig az járt a fejemben, hogy Dylan miért nem mondta el, hogy valaha ő is jóban volt Bennel. Lehet szégyelli.
-Nagyon szépen festesz - dicsért meg Dylan.
-Köszi - mosolyodtam el - Régen szerettem is.
-És most miért nem? - kérdezte.
-Meguntam - hazudtam.
-Kár. - Ja, valaha én is így gondoltam.
Már éppen rá akartam kérdezni Benre, amikor BonBon hirtelen ott termett a lábunknál.
-BonBon, vigyázz, az állvány! - kiáltottam , de már késő volt, a kutya nekiment az állványnak, valamint az asztalnak is, amin a víz, és a festék volt. Dylan még időben elkapta a vásznat, azonban az asztal elborult. Telibe BonBonra.
-Basszus - kaptam a szám elé a kezemet. Az egész kutya tiszta festék lett, fehér bundája mindenféle színben pompázott.
BonBon felnézett rám és Dylanre.
-Jaj, BonBon - sóhajtott Dylan - Mehetünk fürdeni.
Amíg Dylan felvitte BonBont, én addig feltöröltem a padlót, ahová kiömlött a festék. Szerencsére nem a szőnyegre.
Amikor végeztem a takarítással, felmentem Dylanhez.
BonBon a kádban volt, folyt rá a zuhanyból a víz, és még mindig nagyon színes volt.
-Pár napja fürdettem - dünnyögte Dylan.
-Segítsek? - ajánlottam fel. Dylan bólintott. Leguggoltam a kád mellé, majd megfogtam a zuhanyfejet, és engedtem BonBonra a vizet, miközben Dylan tusfürdővel próbálta leszedni a sok festéket.
Miközben BonBont fürdettük, Dylannel többször is összeért a kezünk. Olyankor a szívem mindig gyorsabban vert. De ezek az érintések sajnos mindig csak egy másodperc hosszúak voltak.
-Kész - szólt Dylan. Kivettük BonBont a kádból. Beletekertem őt egy törülközőbe, majd az ölembe vettem, és simogatni kezdtem. Dylan a falnak dőlve ült, én pedig vele szemben helyezkedtem el, törökülésben.
Ránéztem Dylanre. Épp engem nézett, mire elmosolyodtam.
-Köszönöm, hogy segítettél a fürdetésben. Egyedül lehet, hogy nem tudtam volna leszedni róla ezt a sok festéket - mondta.
-Nincs mit - legyintettem - Szeretem BonBont - simítottam meg a kutya fejét.
-Azt látom - szólt - És ő is téged - tette hozzá.
-Legjobb barátok vagyunk - mondtam, mire Dylan felnevetett.
-BonBon lecserélt engem.
-Igen - bólogattam.
-Elhagyott miattad.
-És ez olyan meglepő? - kérdeztem, mire Dylan megint felnevetettt.
-Hát, igen - mondta.
Visszamentünk festeni. Ezúttal jobban figyeltünk BonBonnal.
Este 8-kor végeztünk is.
-Szerintem tök jó lett - néztem meg a festményt.
-Szerintem is. Jó páros vagyunk - tartotta felém Dylan a kezét, mire én belecsaptam.
Biztonságos helyre vittük a festményt, ahol BonBon nem bánthatja.
Dylan felé fordultam. Az orrán egy barna festékfolt volt.
-Dylan - szóltam.
-Hm? - nézett rám.
-Festékes vagy.
-Hol? - kérdezte
-Várj... - mondtam - Leszedem.
-Oké. - Odanyúltam az orrához, de pont azzal az ujjammal, amelyik festékes lett, ezért egy nagy piros foltot kentem az orrára.
-Hoppá - vettem vissza a kezem.
-Mi az? - kérdezte Dylan.
-Hát... öhm... kicsit festékes lettél - köhintettem. Dylan belenézett a tükörbe, majd elkerekedett a szeme.
-Hogy fog ez lejönni rólam? - hüledezett.
-Hát... majd valahogy - vontam meg a vállam.
-Majd lemosom, de... előtte - fordult felém - Gyere csak ide, Olivia - indult meg felém, mire én gyorsan átfutottam a szoba másik végébe. Dylan direkt belenyúlt az asztalon lévő festékbe, majd felém kezdett el közelíteni.
-Ne, Dylan - röhögtem - Beszéljük meg.
-Ezen nincs mit megbeszélni - lépett felém, mire én hátráltam.
-De, de - bólogattam - Legyen úgy, hogy te nem kensz össze, cserébe... - gondolkodtam.
-Cserébe? - húzta fel a szemöldökét.
-Azt még nem találtam ki. De ha nem kensz össze, majd kitalálom - nevettem megállás nélkül.
-Ez nem elég meggyőző - rázta meg a fejét, mire én kikerültem, és gyorsan megint elfutottam.
-Hova futsz, Olivia? - fordult felém Dylan.
-Előled - feleltem - Meg kell egy kis festék.
-Na azt már nem - indult meg felém, mire én gyorsan odafutottam az asztalhoz, és már nyúltam volna a festékhez, amikor Dylan elkapta a csuklómat, és megállított. A keze festékes volt.
-Dylan! Összekentél! - néztem rá mérgesen.
-Tényleg? Bocsánat - mondta cinikusan. Hirtelen átkarolta a derekamat, majd magához húzott. Az egyik karjával átölelt; testünk egymáshoz simult. Felemelte a kezét, majd az arcomhoz nyúlt, mire én felnéztem rá. Megsimította az arcomat... a festékes kezével. Ezáltal összekente festékkel az egész arcom.
-Utállak - dünnyögtem, majd gyorsan kibújtam a karjai közül, és az asztalhoz nyúltam. Bekentem a kezem festékkel.
-Ne, Olivia, ne merd - hátrált Dylan.
-Gondolhattál volna erre akkor, amikor az egész arcomat bekented festékkel, pedig én csak egy csíkot húztam a tiédre - vigyorogtam. Dylan nekiütközött a kanapénak. Eléálltam, majd egyszerűen ellöktem, mire ő elterült a kanapén. Mivel látta, hogy innen nincs menekvés, kényelmesen elhelyezkedett, és várta, hogy összekenjem. Gondoltam egyet, majd egyszerűen ráültem Dylanre lovagló ülésben.
-Most visszakapod - mondtam halkan. Közelebb hajoltam Dylanhez, majd végighúztam az ujjamat az egész arcán. Majd lentebb haladtam a mellkasán. Az egész arca, és most már a mellkasa is piros volt.
-Sok sikert a lemosáshoz - vigyorogtam. Levettem a festéket az asztalról, majd megint jól belemártottam a kezem.
Visszafordultam Dylanhez. Felhúztam a pólója alját, majd a hasát is jól bekentem. Éreztem, ahogy Dylan megremeg az ujjaim alatt.
Már tényleg az egész felsőteste piros volt.
-Velem nem tudsz kicseszni - hajoltam oda a füléhez, és suttogtam bele.
-Tényleg Olivia, tényleg? - kérdezte. Aztán a következő pillanatban benyúlt a pólóm alá, és végigsimított a hátamon. Éreztem, amint tiszta festék leszek. Basszus, amikor nem figyeltem, ő is elvett egy kis festéket.
Ahogy a hátamat simogatta, ezúttal én borzongtam meg.
-Dylan... - suttogtam.
-Igen?
-Miért csinálod ezt velem? - ziháltam.
-Azt, hogy összefestékezlek, vagy... ? - kérdezte.
-Mindkettő - feleltem.
-Az elsőt azért, mert te is ezt csináltad - simogatta a hátamat - A másodikat... mert rohadt nehéz betartani az ígéretünket. - Felsóhajtottam.
-Én nem tudom, hogy meddig fogom kibírni.
-Én sem tudom - húzott közelebb a tarkómnál fogva az arcához.
-Kérlek... mondd el, hogy miért kell ennyit várnunk - kértem.
-Nem lehet. Még nem - mondta - Kérlek, bízz bennem, szerelmem.
-Bízok - hajoltam hozzá olyan közel, hogy csak pár milliméter volt köztünk - De...
-Már nem bírod tovább - fejezte be helyettem.
-Igen - nyögtem.
-Akkor hadd segítsek - suttogta. Ezúttal ő hajolt közelebb hozzám. És... száját gyengéden az enyémre tapasztotta. Fel sem fogtam. Tényleg megcsókolt?! Lágy csókokat nyomott az ajkaimra. Egy pillantra elhajoltam tőle, és a szemébe néztem. Dylan elmosolyodott. Nem is kellett nekem több, ezúttal én csókoltam meg őt. A gyengéd csókjaink egyre szendvedélyesebbek lettek. Ezúttal teljesen mást éreztem, mint Bennél. Őszintén, amikor Bennel csókolóztam, nem is éreztem semmit. Dylannel viszont igen. Vágyat. Szendvedélyt. Boldogságot. Szerelmet.
Dylan nyelve becsusszant a számba, és felfedező útra indult. Időközben keze újra betévedt a pólóm alá, és a festékes hátamat simogatta.
-Ha tudnád, hogy mióta várok erre - mormogta, mire csók közben elmosolyodtam.
Tudtam, hogy ez úgysem tart már sokáig, hiszen éppen egy nagy hibát követünk el. De addig is próbáltam minden pillanatát kiélvezni. Úgy csókoltuk egymást, mintha nem lenne holnap. Csak hát számunkra nem is lesz.
-Olivia... - suttogta Dylan.
-Tudom. Csak még egy kicsit - kértem.
-Oké - egyezett bele rögtön. Megint megcsókolt. Aztán megint. Újra és újra.
-Számoljunk vissza háromtól - mondtam.
-Oké.
-Három - adtam egy csókot a szájára.
-Kettő - csókolt meg.
-Egy - mondtuk egyszerre. Elhajoltam Dylantől. De még az öléből nem szálltam ki.
Mindketten kapkodtuk a levegőt, úgy néztünk egymás szemébe.
-Dylan... - kezdtem.
-Shh - tette a mutatóujját a számra - Menj haza, és mosakodj meg. Majd 10 körül átmegyek, és mindent megmagyarázok.
-Mindent?
-Igen - bólintott.
-És hogyhogy meggondoltad magad? - kérdeztem.
-Hát... egész egyszerű az oka.
-És mi az? - érdeklődtem.
-Jobb volt ez a csók, mint amire számítottam - mondta, mire elmosolyodtam - De... ezt most tekintsünk meg nem történtnek.
-Oké. Este találkozunk - nyomtam egy puszit az arcára, majd kiszálltam az öleből.