Változások

52. rész

Amikor a taxi kirakott Dylanék háza előtt, nem bírtam tovább. Szó szerint összeestem és zokogni kezdtem. Nagyon sok érzés kavargott bennem. Egyszerre voltam csalódott, dühös, szomorú, és éreztem magam elárulva. Nagyon rosszul esett Ben árulása. Hiszen én adtam neki mégegy esélyt, hátha megváltozott. De nem. Hülyének érzem magam, amiért megbíztam benne. Másodjára is összetörte a szívem.
   Azonban volt mégegy érzés, amit éreztem: lelkiismeretfurdalás. Dylan miatt. Hiszen többször is Ben miatt vesztünk össze; legutóbb is -amikor ő próbált figyelmeztetni, hogy vigyázzak Bennel, de én nem hittem neki-, erre én most pont hozzá jövök. Hogy lehetek ennyire szemét és önző?
   Kicsit próbáltam magam összeszedni. Hát, nem sikerült, de a földről legalább fel tudtam állni és sikerült elmennem a kapuig. Becsöngettem, és reménykedtem, hogy Dylan még nem alszik. A kapu nyitva volt, ezért azon bementem, de az ajtóig már nem volt erőm elmenni, ezért nekitámaszkodtam a kerítésnek, és úgy vártam.
   Már éppen fordultam volna vissza, amikor hirtelen kinyílt a bejárati ajtó. A szívem nagyot dobbant, amikor megláttam Dylant.
   Dylan amint rámnézett, és látta a sírástól dagadt szemeimet, rögtön odaszaladt hozzám, én pedig a nyakába borultam.
   Amint Dylant átöleltem, megint zokogásba törtem ki, ő pedig a hajamat simogatta, úgy próbált nyugtatni.
   Már nem tudom mióta álltunk ott, amikor Dylan végül eltolt magától - épp csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.
   Nem kérdezett semmit, csak letörölt az arcomról pár könnycseppet, majd beinvitált a házba.
   Amint beléptem a nappaliba, BonBon rögtön előttem termett. Konkrétan rám ugrott, én pedig elkaptam őt, és átöleltem, miközben ő az arcomat nyalogatta.

Elmeséltem Dylannek mindent. Nem kezdte el Bent szidni, mert én azt kértem ne tegye, mert attól nem lesz jobb. Nem is kezdte el hajtogatni, hogy ő megmondta. Csak átölelt, és annyit mondott, hogy „Sajnálom”. És nekem akkor éppen pont arra volt szükségem, hogy valaki végighallgasson. És Dylan végighallgatott. És persze megengedte, hogy estére ott maradjak nála. Pedig nem is kértem.
-Elmész megfürödni? - kérdezte.
-Igen - bólintottam. Elmentem a fürdőszobába, és magammal vittem Dylan egyik pólóját és melegítőnadrágját.
   Amint végeztem, visszamentem Dylanhez a szobájába.
-Már aludni szeretnél? - kérdezte Dylan.
-Nem. Nem vagyok álmos - ráztam meg a fejem.
-Oké. És éhes?
-Az sem.
-Vacsoráztál? - érdeklődött.
-Nem - feleltem.
-Olivia... Valamit muszáj lesz enned.
-Tudom. De majd később, oké? - ültem le mellé az ágyra.
-Oké - mosolyodott el.
-Dylan... ha szeretnél, te aludhatsz. Nem kell miattam fent maradnod, én elleszek.
-Én sem vagyok álmos. Úgyis filmezni készültem - mondta.
-Akkor csatlakozhatok? - kérdeztem.
-Persze. - Dylan bekapcsolta a tv-t, majd elindította a Netflixet.
-Mit nézzünk? - kérdezte.
-Mindegy - vontam meg a vállamat - Jó lesz az ami a toplistán az első.
-Oké - szólt.
   Dylannel egymás mellett feküdtünk az ágyon, úgy néztük a filmet. Körülbelül a felénél jártunk, amikor egy... khm. Egy 18+os jelenet jött. Kicsit feszengeni kezdtem, amit Dylan észrevett. Felnéztem rá, és láttam, hogy próbálja visszatartani a vigyorgást. Nem igazán sikerült neki. Élvezte, hogy zavarban vagyok.
   Visszafordítottam a tekintetemet a tv-re, és próbáltam nem tudomást venni Dylanről.
-Milyen hosszú még ez a jelenet? - sziszegtem. Sajnos Dylan meghallotta.
-Eltekerhetem ha szeretnéd - ajánlotta fel Dylan.
-Nem kell - mondtam határozottan.
-Oké - nevetett fel.
-Mit nevetsz? - néztem rá mérgesen.
-Semmit. Csak vicces, hogy mennyire zavarban vagy.
-Örülök, hogy téged ez szórakoztat - dünnyögtem, majd visszafordítottam a tekintetemet a képernyőre - Na, végre vége - mondtam ki hangosan.
-Ezek szerint tényleg azt akartad, hogy eltekerjem - mondta Dylan.
-Hát persze, hogy azt akartam, de a világért sem vallottam volna be neked - néztem újra rá.
-De attól még tudtam, hogy azt akarod.
-Nyilván tudtad - forgattam a szemem.
   Eltelt körülbelül 10 perc. Aztán... megint jött egy olyan jelenet. Hát ezt nem hiszem el.
-Jézusom Dylan, milyen filmet raktál
be? - fordultam felé.
-Te kérted ezt! - mondta.
-Hát... jó, mindegy.
-Olivia, tényleg elpörgetem ha
szeretnéd - szólt, ezúttal komolyabban.
-Oké - adtam meg magam. Dylan előrepörgetett a filmben. Aztán a következő egy percben kiderült, hogy mondott valamit a csaj a pasinak, amit mi pont átpörgettünk, így nem tudtunk, hogy miről van szó.
-Hát ezt nem hiszem el! - sóhajtottam - Pörgess vissza - kértem.
-Jó - nevetett fel. Visszarakta Dylan azt a jelenetet, és mivel nem tudtuk, hogy mikor hangzik el az a rohadt mondat, újra meg kellett néznünk az egész jelenetet. Próbáltam a képernyőre figyelni, de nehéz volt, mert éreztem Dylan tekintetét magamon. Mérgesen felé fordultam.
-Én soha többet nem nézek veled filmet - mondtam.
-Majd meglátjuk, Olivia - vigyorgott rám.
-Ez most mit akar jelenteni? - húztam össze a szememet.
-Semmi különöset.
-Aha... - bólogattam. Aztán amikor visszafordultam, annak a bizonyos jelenetnek vége lett - Dylan! Nem tudtuk meg, hogy mit mondott a csaj!
-Ahj, visszapörgessek?
-Nem. Nem érdekel, nem nézem meg mégegyszer azt a jelenetet. Kimegyek mosdóba - álltam fel - Addig nézd meg te.
   Amikor visszamentem, Dylan elmondta, hogy a nő bevallotta, hogy valójában ő volt mindvégig a gyilkos. Na legalább megérte visszapörgetni.
   Végre vége lett a filmnek. És szerencsére nem volt benne több olyan jelenet.
-Ez volt életem leghosszabb filmje - néztem Dylanre.
-Nekem is. Bár amúgy jó film volt.
-Hát ja, csak az a kettő jelenet nem kellett volna bele - mondtam.
-Hát...
-Inkább ne mondj semmit - szóltam közbe.
-Jó - nevetett fel - Amúgy. Most már éhes vagy? - kérdezte.
-Igen.
-Gyere - állt fel az ágyról.
   Lementünk a konyhába, ahol Dylan nekiállt főzni. Így konkrétan este 11-kor.
-Segíthetek? - kérdeztem.
-Persze - felelte Dylan.
   Dylan megkért, hogy vágjam fel a paradicsomot, ezért elővettem egy kést, és szeletelni kezdtem a zöldséget.
   Amikor vágtam a paradicsomot, a kezem megcsúszott, és a kés végighasított a kezemen, mire felkiáltottam.
-Olivia, mi a baj? - nézett felém Dylan.
-Elvágtam a kezemet - feleltem. Dylan rögtön odajött hozzám, és megnézte az eléggé vérző sebem.
-Basszus... Ezt nagyon elvágtad. Nagyon fáj? - kérdezte.
-Eléggé.
-Hozok kötszert. - Dylan elment a nappaliba, majd fél perc múlva vissza is tért.
-Ülj fel ide. - Dylan felkapott, és felültetett a bárpultra, majd elém állt. Óvatosan megfogta a kezem, és elkezdte lefertőtleníteni az eléggé mély sebet.
   Amint Dylan a kezemet kötözte be, arra gondoltam, hogy milyen vonzó, ahogy éppen a sérülésemet látja el. Nem bírtam levenni róla a szemem.
   Dylan befejezte a kötözést.
-Kész - nézett rám.
-Köszönöm - mosolyodtam el.
-Nincs mit. - Dylan keze végigsimított a lábamon. Azt hiszem a filmben az egyik bizonyos jelenet pont így kezdődött. A lány a pulton, a fiú meg előtte áll, és... gyorsan elhessegettem a gondolataimat.
-Segítesz leszállni? - kértem Dylant.
-Persze. - Megfogott a derakamnál, és könnyedén leemelt a pultról. Testünk teljesen egymáshoz simult, ahogy lerakott a földre. Felnéztem Dylanre, teljesen elvesztem szürkéskék szemében. Aztán a következő pillanatban a hasam hirtelen korgott egyet. Elég hangosan.
-Folytassuk a főzést - szólt Dylan.

Amint megvacsoráztunk, Dylannel felmentünk a szobába.
-Te már álmos vagy? - kérdeztem Dylant.
-Nem. Te?
-Nem. Egyáltalán nem - dőltem el az ágyon. Aztán hirtelen eszembe jutott valami - Basszus! - ültem fel - Nem írtam anyáéknak!
-Akkor írj gyorsan. - Megírtam anyának, hogy este Dylannél leszek, majd bezártam a Messengert.
-Na, van valami ötleted, hogy mit csináljunk? - néztem Dylanre.
-Ami azt illeti, van - mondta.
-Na és mi az?
-Hát, játszhatnánk valamit... - kezdte.
-És mit? - ráncoltam a szemöldökömet.
-Hát... úgymond felelsz vagy felelsz. Csak kicsit megspékelve.
-Ajjaj...
-Az lenne a lényeg, hogy leülnénk egymástól messze, és ha nem válaszolunk egy kérdésre amit a másik kérdez, akkor előre kell menni úgymond egy lépést. Csak ugye ülve - mondta.
-És ez miért jó? - kérdeztem.
-Hát... Az veszít, aki a legtöbbet megy közel a másikhoz. Számoljuk, hány lépést teszünk megy.
-És meddig tart a játék? - érdeklődtem.
-Amíg teljesen el nem értünk
egymáshoz - felelte Dylan.
-Oké... Ezt most találtad ki?
-Igen - ismerte be.
   Dylannel leültünk a szoba két pontjába, úgy, hogy a lehető legmesszebb legyünk egymástól.
-Oké. Kezdek én - mondtam. Rögtön eszembe is jutott egy kérdés - Van crushod, Dylan? - Igazából ez egy olyan kérdés, amit muszáj feltenni egy ilyen játékban.
-Tipikus - mosolyodott el, majd előrébb ült egy „lépést” - És neked, Olivia? Neked van? - Én is előrébb mentem. Egyikőnk sem tudta meg, hogy van-e a másiknak crusha. Szintén tipikus.
   Sok kérdéssel, és lépéssel később Dylan és köztem már csak egy kis hely maradt. Már csak egyet lehetett előre menni.
-Oké. Dylan. Jöhet a következő kérdés? - kérdeztem.
-Igen - bólintott.
-Ha erre nem válaszolsz, veszítesz.
-Igen. De nem fogok veszíteni.
-Oké... Akkor. Ki a crushod? - kérdeztem.
-Mi? Én nem mondtam, hogy van crushom - ráncolta a szemöldökét.
-De attól még tudom, hogy van, különben mondtad volna, hogy nincs  - vigyorogtam.
-Oké, vesztettem - ült eggyel előrébb.
-Haha, nyertem! - jelentettem ki boldogan - De... hogy fair legyen, még kérdezhetsz egyet. Úgy jön ki a matek.
-Oké. Szóval: Neked ki a crushod,
Olivia? - ismételte meg az én kérdésemet.
-Nem mondom meg - mosolyogtam.
-Gondoltam. De egy próbát megért - vonta meg a vállát - Viszont... ez így nem ér. Te sem válaszoltál, és te nem tudsz már előrébb jönni.
-Tulajdonképpen... de. - Dylan a szemöldökét ráncolta, én pedig elkezdtem felemelkedni a földről.
-Mit csinálsz? - kérdezte. Én nem válaszoltam, csak mégközelebb mentem hozzá, majd egyszerűen az ölébe ültem.
-Tessék. Közelebb tudtam jönni - hajoltam oda a füléhez, és suttogtam bele. Éreztem amint Dylan teste kicsit megremeg.
-Tényleg. Milyen jó ötleteid vannak te neked, Olivia - helyezte kezét a csipőmre.
-Hát igen - bólogattam - Csak azt már nem tudom, hogyha most feltennék egy kérdést, és te nem válaszolnál, azt hogy oldanánk meg...
-Valószínűleg közelebb húználak magamhoz - suttogta a fülembe. Ezúttal én remegtem meg.
-Nem lehet, hogy kérdés nélkül is megtedd? - kérdeztem.
-Dehogynem. - Dylan a csípőmnél fogva közelebb húzott magához, de még mindig nem eléggé.
-Na és tegyük fel, hogy most megint nem válaszolsz. Mit tennél ezután? - néztem mélyen a szemébe.
-Ezt - mondta, majd most már annyira közel húzott magához, hogy testünk teljesen egymáshoz ért. Átöleltem Dylant, majd újra megkérdeztem:
-És ezután mit csinálnál?
-Hm... - simított végig a hátamon. Aztán a következő pillanatban megcsörrent a telefonom. Ó, hogy az az átkozott telefon.
-Bocs, fel kell vennem, lehet, hogy anya az - szálltam ki Dylan öléből. Felkaptam az ágyról a telefont, és már épp rá akartam nyomni a „fogadás” gombra, amikor megláttam a kijelzőn lévő nevet. Az ujjam megállt a levegőben.
-Dylan... - szóltam kiszáradt torokkal.
-Mi a baj, Olivia? - állt fel a földről - Ki hív?
-Ben - mutattam felé a telefont.
-Beszélek vele - nyúlt a telefonomért.
-Ne! - ellenkeztem - Légyszi, ne! - Ben letette végre a telefont. Aztán a következő pillanatban hirtelen egy értesítésem jött. Ben küldött egy képet. Egy képet, amin Cintiával csókolózik. Nekem pedig hirtelen eszembe jutott, hogy miért is vagyok Dylannél.
   Összeestem volna, ha Dylan nem kap el. Óvatosan leültetett az ágyra, majd magához húzott és átölelt, én pedig megint sírni kezdtem.
-Biztos, hogy ne beszéljek vele? - kérdezte Dylan.
-Ne - szipogtam.
   Pár perc múlva rámtört az álmosság.
-Dylan? - emeltem fel a fejem a fiú mellkasáról.
-Igen?
-Aludhatok most már? - kérdeztem.
-Persze. Gyere. - Dylan lefeküdt az ágyra, engem pedig a mellkasára vont, miközben egyik kezével átkarolt. BonBon felugrott az ágyra, és odafeküdt mellém.
   Dylan letörölte a könnyeimet, majd egy puszit nyomott a fejemre.
-Ne sírj miatta. Nem érdemli meg - mondta.
-Tudom... Nem sírok most már.
-Oké. Jó éjszakát, szerelmem - simította meg az arcomat.
-Jó éjszakát - hunytam le a szemem, miközben még egy utolsó könnycsepp lehullott az arcomon.