Változások

103. rész

Beavattam mindenkit a történtekbe. Anya és apa Dylant szidták. A lányok pártatlanok voltak. Ugye ők velem is, és Dylannel is jóba voltak, ezért leginkább csak vigasztaltak. A fiúk meg állítólag elvitték Dylant másnap bulizni. Tök jó. Amíg a szobámban sírtam a lányoknak, addig ő bulizott. De a legjobban Lily reakciója lepett meg. Mert ő közölte, hogy már régóta tudja. Állítólag meglátta azt a bizonyos alsónadrágot.
  Legszívesebben másfél hétnél is tovább poshadtam volna a szobámban, ha a lányok nem ébresztenek rá arra, hogy amúgy nyár van, és ezt ki kéne használni.
  Először elvittek fagyizni. Ebbe könnyen beleegyeztem, mert hát ki nem szeretne fagyizni? Aztán meg elmentünk shoppingolni (még Mia is!!), és Lilyt is magunkkal vittük.
  Egy hétig csak négyen találkoztunk, a fiúkról nem is nagyon hallottunk, a messenger csoport is kihalt. Ketté szakadtunk.
  Aztán három héttel a szakítás után beláttam, hogy ez így nem mehet tovább. Már egész június, és már július eleje is eltelt, mi meg azóta nem láttuk a fiúkat. (Kivéve Madelyn, aki találkozott Jasonnel.) Három hétig különváltunk, és a fiúk csak a fiúkkal, a lányok pedig csak a lányokkal voltak. És már kezdett ebből elegem lenni. Hiányzott Josh és Jason. Persze legfőképp Dylan, de ő máshogy. A lányok felvetették, hogy akkor találkozzunk 6-an, Dylan nélkül, aztán másnap találkoznak megint 6-an, csak nélkülem. Először belementem. Viszont amikor már másodjára hozták ezt fel, rájöttem, hogy nem csinálhatjuk ezt egész nyáron, hogy felváltva találkozunk.
-Tudjátok mit? - sóhajtottam fel a szobámban, az ágyon ülve, körülöttem a lányokkal - Találkozhatunk 7-en.
-Komolyan? - vonta fel a szemöldökét Ellie meglepetten.
-Igen. Miattam ne szakadjunk szét, és rontsuk el az egész nyarat ezzel a hülyeséggel. Nem mondom, hogy nem fog fájni látni Dylant újra, de egyszer túl kell rajta esni, nem? És attól, hogy ott lesz, nem kell feltétlenül beszélnem vele.
-Biztos, hogy ezt akarod?
-Igen - bólintottam, kissé bizonytalanul.
-Akkor írok a csoportba - vette a kezébe Madelyn a telefonját.

Dylan szemszöge

Aznap, amikor szakítottunk Oliviával, a fiúk elvittek bulizni, mert eléggé kivoltam. Jót tett egy kis pia, mert így legalább nem gondolkodtam azon minden második percben, hogy ő vajon hogy van, hol van, és hogy jól tettem-e, hogy szakítottam vele. Minden negyedik percben megbántam az egészet. Úgy voltam vele, hogy neki volt igaza, és még ezt a nyarat megadhattam volna magunknak. De volt olyan perc is, amikor arra jutottam, hogy jobb így, jobb túlesni rajta.
  Két hét alatt voltunk többször is bulizni. Azért nem váltam alkoholistává, de jól esett egy kicsit elfelejteni őt pár órára.
  A harmadik héten viszont már elgondolkodtam azon, hogy nem szakíthatom meg vele teljesen a kapcsolatot. Hiszen közös barátaink vannak, ráadásul szeptembertől minden nap találkozni fogunk az iskolában.
  Rezgett egyet a telefonom:
Madelyn üzenete: Elmegyünk ma moziba? - Ó, basszus. Most ezen az egy válaszon múlik az, hogy látni fogom-e Oliviát a nyáron, vagy nem, és ezzel együtt a baráti társaságnak is lőttek.

Liv szemszöge

-Na - rakta le Madelyn a telefonját - Kezdetnek olyan programot választottam, hogy ne kelljen olyan sokat beszélni.
-Köszönöm - néztem rá hálásan. Rezgett Madelyn telefonja - Na, válaszolt?? - kérdeztem rögtön.
-Csak Josh az - felelte csalódottan, mire leeresztettem a vállaimat - Úristen, éppen ír! - kiáltott fel. Mindannyian köré gyűltünk.
-Gyerünk már, gyerünk - mondogattam magamban halkan.
Dylan üzenete: Oké. - Összenéztünk.
-Lányok - suttogtam - Én lehet, hogy mégsem állok készen erre - feleltem kicsit kiszáradt torokkal. Nem gondoltam át. Még várhattam volna egy kicsit. De most már mindegy.

A film 5-kor kezdődött, ezért úgy beszéltük, hogy háromnegyedkor találkozunk a mozi előtt.
  Mivel a lányokkal mentünk együtt, kivételesen nem késtem.
  Egészen pontosan 16:47-kor elfordítottam a fejem jobbra. És akkor megláttam Dylant, mire a szívem dobbant egy nagyot. Ő is pont felém nézett, így összeakadt a tekintetünk. El akartam fordítani a fejemet, de nem ment. Lehetséges, hogy három hét alatt jobban néz ki?
  Bementünk a moziba, és ahogy beálltunk a sorba, megcsapott Dylan illata, mire a gyomrom bukfencezett egyet, és egy kicsit megszédültem, mert hirtelen rengeteg érzés kavargott bennem. Hátratántorodtam, de teljesen elfelejtettem, hogy Dylan áll mögöttem, ezért sikeresen nekimentem. Ő pedig hozzáért a karomhoz, hogy ne essek hátra, mire még gyorsabban vert a szívem az érintésétől.
-Bocsi - mondtam halkan. Előreléptem egy, majd a biztonság kedvéért kettő lépést.
  A többiek figyelembe vettek kettőnket, ezért beültek közénk, így a lehető legtávolabb kerültünk egymástól.
  Amikor vége lett a filmnek, mindenki elindult a maga útjára. Jason és Madelyn kocsival Madelynékhez ment, Ellie és Mia elindultak együtt gyalog, mert ők közel laknak egymáshoz, Josh pedig szintén sétált. Én is azt terveztem, de valaki megállított.

-Olivia! - szólt utánam Dylan, amikor még csak három lépést tettem. Még mindig imádtam, hogy így hív. Lassan megfordultam, és a szemébe néztem. - Elvigyelek? Kocsival vagyok. - Először nem tudtam, hogy mit feleljek. Nem volt kedvem sétálni, majd végignézni, ahogy ő elhajt mellettem autóval. De nem akartam perceken keresztül néma csendben ülni mellette bezárva, az autóban.
-Oké - mondtam végül. Nem volt kedvem ahhoz, hogy győzködjön percekig, hogy menjek vele.
 

Beültem mellé az autóba, ahol újra megéreztem az illatát, de ezúttal jobban viseltem. Rögtön nyomasztó csend telepedett közénk, ezért inkább bekapcsoltam a rádiót, mert ha megy a zene, akkor nem olyan feltűnő, hogy nem beszélünk.
  Óráknak tűnő percek után végre megérkeztünk. Már rögtön ki is akartam szállni, de ő újra megszólított.
-Olivia! - szólt lágyan. Felé fordultam. - Tudom, hogy most utálsz... - Bárcsak így lenne! Egyszerűen képtelen vagyok gyűlölni őt. Kábé két napig tudtam. Aztán ez hamar elmúlt, és sajnos még továbbra is nagyon szeretem őt. Bármennyire is volt igazságtalan velem szemben. Az érzéseim túl erősek ahhoz, hogy egyik napról a másikra elmúljanak. - ...de attól még örülnék, ha nem tartanánk a távolságot. Persze tarthatjuk, ha te azt szeretnéd - tette hozzá gyorsan - Csak azzal a többiekkel csesznénk ki. Szóval... nem kell legjobb barátoknak lennünk, meg ilyesmi, csak... ne is legyünk teljesen idegenek. Érted, hogy mit mondok? Mondjuk én sem annyira... - Szokatlan volt őt ilyen bizonytalannak látni. Látszott rajta, hogy próbálja jól kifejezni magát, de nem igazán sikerült neki.
-Értem - feleltem halkan. - Köszönöm, hogy elhoztál - nyúltam az ajtóhoz.
-Várj! Ennyi? - kérdezte meglepetten.
-Miért, mit vársz, hogy ugorjak a nyakadba, és öleljelek meg, vagy mi? - nevettem fel.
-Akkor úgy látszik, hogy mégsem értetted, amit mondtam...
-De, Dylan, értettem. Csak nem tudom, hogy mit kezdjek vele. Olyat mondtál el, amit eddig is tudtam: Bármennyire is szeretnénk, nem szakíthatjuk meg a kapcsolatot. De nem várod el, hogy öribarik legyünk. Figyelj - fordultam újra jobban felé - Nem tudom, hogy neked ez a három hét, hogy telt. Mert nekem elég szarul. Úgyhogy hidd el, én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy huzamosabb ideig meg tudjak maradni melletted, de ne várd el, hogy ez rögtön menjen. - Valamiféle csalódottság csillant meg a szemében. Mintha fájt volna neki, amit mondtam.
-Nem várom el - ingatta fejét. Csak néztünk egymás szemébe, és egyikőnk sem mondott semmit. Legszívesebben szorosan megöleltem, majd megcsókoltam volna. De inkább gyorsan magamhoz tértem, mielőtt a gondolataim tovább kalandoztak volna.
-Oké - bólintottam - Szia - szálltam ki végre a kocsiból.
-Szia - köszönt el halkan.
  Bementem a házba, majd felmentem a szobába. Amint lefeküdtem az ágyra, rögtön sírni kezdtem. Már egy hete nem sírtam. De most nem tudtam visszatartani.