Tomboló Sárkány

7. Az én őrült apám

Arcomon egy bugyuta vigyorral ülök a Roxfort expressz kocsijában és nézem a tükörképem az ablakon. A fülkében természetesen itt ül velem a Seggfej és Daemien is, mert ezt a kettőt még szép, hogy az ember egy pillanatra sem tudja magáról levakarni.

- Lily, te meg mégis mit csinálsz? - Hallom meg unokatestvérem hangját.

- Próbálok valami hihető vigyort varázsolni az arcomra, de nem nagyon megy. - Mondom, ahogy a fiú felé fordulok az arcomra fagyott borzalmas vigyorral.

- Nem tudom ez mi akar lenni, de nagyon gyorsan hagyd abba! - Rázza ki a hideg Daemien-t, én pedig hagyom leolvadni a vigyort az arcomról és helyette felveszek egy fintort.

- Kösz a biztatást. - Forgatom meg a szemem.

- Miért is akarsz te hihető vigyort varázsolni az arcodra? - Jön a jogos kérdés, mire én csak nekidőlök az ülésnek és kétségbeesésemben egy kicsit lejjebb csúszom.

- Találkoznom kell apámmal. - Fintorodok el, mintha ez minden gondomra magyarázat lenne.

- Fél évvel ezelőttig vele éltél, nem olyan nagy dolog. - Forgatja meg a szemeit unokatesóm.

- Akarsz velem cserélni? - Kérdezem oldalra biccentve a fejem és egy vonalba préselve az ajkaimat.

- Merlin ments! - Emeli meg a kezeit, engem meg kiráz a hideg.

- Emrys nem fog megmenteni. - Motyogom az orrom alatt, mikor meglátom London körvonalait a láthatáron. - Mindjárt ott vagyunk. - Komolyodok meg.

- Csak egy hónap, kibírod! - Legyint egyet Daemien.

- Életem legnehezebb egy hónapja lesz. - Sóhajtok fel. Mikor eljutunk addig, hogy leszálljunk a vonatról, addigra az én arcomon szerintem savanyúbb kifejezés ül, mint egy olyan emberén, aki citromot evett.

Mondani sem kell egy cseppet se vártam a találkozást az apámmal és nem kellett tévednem. Pont azt kaptam, amit vártam a levelei és Vela emlékei alapján, mármint azon emlékek alapján, amik néha néha az eszembe jutottak bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Apám, amint meglátta, hogy leszállok a vonatról azonnal odarohant hozzám és a következő, amit felfogtam az az volt, hogy a lábam elhagyta a talajt.

Igen, mondjuk úgy, hogy majdnem felsikítottam, amikor ez megtörtént. Nem vagyok én hozzászokva ahhoz, hogy csak úgy felkapjanak és megpörgessenek, mint valami kis hatévest. Az üggyel kapcsolatos nem tetszésem valószínűleg kiülhetett az arcomra is, mert apám elég furcsa képet vágott, mikor végre elengedett engem. Azonban sokkal többet nem is foglalkozott a nem tetszésemmel, hiszen azonnal karon ragadott és miután magamhoz vettem a csomagomat majd hogy nem maga után rángatott ki az állomásról egy motorhoz.

És én még azt hittem, hogy repülőn rossz utazni. Visszaszívom tízezerszer szívesebben ülnék fel tízszer egymás után repülőre, mint még egyszer apám mögé a motorra. Komolyan mondom fogalmam sincs a mugli rendőrség, hogy nem sittelte még le gyors hajtásért. Mire elértünk a Grimauld térre nekem már az egekben volt a pulzusom és erősen elgondolkodtam rajta, hogy amint beérek a lakásba az első utam a konyhába fog vezetni és bár halvány fogalmam sincs miből kutyulta össze anno Helga azt a nyugtató teát, de megpróbálkozom a re-kreálásával.

Végül azonban a tea helyett a szobám mellett döntöttem, ami undorítóan piros és arany színekben villogott. Úgyhogy "haza" érkezésem után az első dolgom az volt, hogy amennyit csak lehet eltüntessek ebből a borzalmas színkombinációból a szobámból. Nem akarom bevallani, de a kelleténél jóval tovább tartott ennek a procedúrának a befejezése. Mondjuk ebben nagy szerepe volt annak, hogy apám óránként zaklatott. Én azonban nem voltam hajlandó foglalkozni vele. Egyszerűen a falra mászom ettől az embertől.

- Hányszor mondjam még el, hogy nem megyek sehova! - Rántom ki az ajtómat, mikor ma már megint kopogni kezdenek az ajtómon. Ám legnagyobb meglepetésemre apám helyett Daemien-el találom magam szemben. - Te meg hogy kerülsz ide? - Teszem fel neki a kérdést.

- Neked is szia Lily! Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem aludt. - Vigyorog rám, mint egy idióta.

- Talán mert napok óta nem aludtam. - Válaszolok szarkasztikusan. - Szóval, mit akarsz itt? - Kérdezem. - Ha semmi értelmeset, akkor húzz innen, de rohadt gyorsan és hagyd, hogy elkerüljem az apámat. - Jelentem ki. Csak pár napja vagyok itthon és anyám még a jövő hétig nem jön haza, de nekem már az agyamra ment az apám.

- Azért jöttem, hogy megmentselek tőle egy időre. Szedd össze a dolgaid, a hétvégére nálunk maradsz. - Mondja csípőre tett kezekkel és egy széles vigyorral az arcán.

- Daemien, te vagy a megmentőm. - Teszem össze a kezeim és azonnal sarkon fordulok, hogy összeszedjem a dolgaim. Aztán egy öt perc múlva már indulunk is és mikor megérkezek Daemien-ékhez a földbe gyökerezik a lában. Ezt a helyet ismerem. Ez a Malfoy kúria, az a kúria, ahol a férjem nőtt fel.

- Várj, te itt laksz? - Kérdezem, amivel csak azt érem el, hogy a mellettem álló úgy nézzen rám, mintha értelmi fogyatékos lennék.

- Igen. Malfoy vagyok. Daemien Malfoy, Draco Malfoy ikertestvére, az unokatesód. - Ahogy ezt mondja, én eltátom a számat. - Igen tudom, nehéz elhinni, hogy én és a királylány ikrek vagyunk, de ha nem vetted volna észre, ugyanúgy nézünk ki. - Mutat végig magán, én pedig az arcába hajolok.

- Most, hogy mondod, a szemetek formája tényleg hasonlít. - Jegyzem meg, ahogy megfogom az államat.

- Mégis honnan tudod, hogy milyen a szemünk formája? - Kapom meg a jogos kérdés, de csak megforgatom a szemeim és eltávolodok a fiútól.

- Nekem ugyan nem kell tudni, az összes lány odáig van a királylányért, másról nem is tudnak beszélni. Higgy nekem egy órára beülsz a lányok közé és azt is tudni fogod hányas a cipőmérete. - Legyintek egyet.

Egy pillanatig elgondolkodom, hogy megkérdezem, hogy amúgy Vela gyakran csinált-e ilyet, hogy átjött hozzájuk, de aztán eszembe jut apám kétségbeesett arca, mikor csomaggal a kezemben közöltem vele, hogy a hétvégére Daemien-éknél maradok és elkönyvelem magamban, hogy nem. Valószínűleg Vela általában nem csinálna olyat, hogy eljön otthonról, de nekem tényleg nagyon meg kellett szöknöm az idióta apám elől.

- Mielőtt bemegyünk, egy gyors kérdés. - Állítom meg unokatesómat.

- Mi van már megint? - Húzza el a száját.

- Tudni akarom a hátsó szándékaidat, ki vele. Miért hoztál el otthonról? - Kérdezem az arcába nyomva az ujjamat.

- Mert... - Kezd bele, de elfordítja rólam a tekintetét.

- Mert? - Hajolok hozzá közelebb.

- El kell jönnöd velünk a felnőttek Yule báljára. - Jelenti ki, én pedig felismerően sóhajtok és biccentek is egyet.

- Alexander azt mondta, hogy hozol, igaz? - Tudakolom és arcomra felszalad egy félmosoly.

- Oké, ezt honnan tudod? - Jön a kérdés, mire kuncogom egyet.

- Lehet, hogy sok mindenhez nem értek és néha borzalmasan Griffendéles vagyok... - Mondom mire ennek a szemétnek van pofája nevetni rajtam. - De, ha Alexanderről van szó, azért pár dolgot tudok. - Vigyorodok el, ahogy befejezem a mondatomat. - Na, de menjünk, mielőtt a szüleid idegesek lesznek. - Kuncogom és veregetem meg unokatesómat a vállán, akkor is ha egy kicsit magasabb, mint én és így a mozdulat elég ostobán néz ki, de hát kit is érdekel ez? Engem biztos nem, most szabadultam meg az apámtól a hétvégére, nincs az a negatív dolog, ami el tudja rontani a kedvemet jelenleg.