Tomboló Sárkány

30. A lopás

Végül sikerült valahogy leráznom a vámpírokat, bár be kell vallanom, hogy nem volt éppen egyszerű a dolog. A megszólalásomat követően úgy ragadtak rám, mint a kosz. Magam sem tudom, hogy végül milyen úton módon sikerült egyedül maradnom ebben a szobában, amit nekem adtak ma estére a vámpírok. Egy ideig még így is csak ülök az ágyon és pislogok magam elé, hogy felfogjam, hogy Siaruli nincs együtt Sacrus-al.

- Hát végül is, legalább adtam egy jó estét Siaruli-nak. - Vonom meg végül a vállamat és hátra dőlök az ágyon. - Aludnom kellene egyet. Hosszú volt ez az éjszaka, nem minden nap kell vámpír bürokráciával foglalkoznom, főleg nem Vlad bácsi teremtőjével, aki előtt mindig kifejezetten izgulok, pedig már ismerem egy ideje, de nem tehetek róla, még mindig tud úgy nézni, hogy attól borsódzik a hátam.

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán valami kényelmesebb ruhába kellene magamat dugnom, de ahogy az ötlet megfordul a fejemben el is vetem. Túl fáradt vagyok én ahhoz, hogy még ki is hámozzam magam ezekből a ruhákból, ha meg alszom akkor a Nenil örökség automatikusan megszűnik, úgyhogy felesleges azzal próbálkoznom. Végül oldalra fordulok és már majdnem a rózsás álmok szélén vagyok, mikor valaki leránt az ágyról.

- A k.... - Nem tudok többet mondani, mert befogják a számat, én pedig mérges tekintettel nézek az elkövetőre, aki ennek hála másik keze mutató ujját a szája elé emeli és lassan elengedi a számat.

- Siaruli, mi a jó Kirikét csinálsz te itt? - Kérdezem suttogva, mire a szemétládának van pofája megsértettnek kinézni.

- Te mit csinálsz? - Tudakolja, én pedig megforgatom a szemem.

- Éppen aludni próbáltam, ahogy minden normális ember az éjszaka közepén. - Mondom morcos hangon, de ezzel csak azt érem el, hogy a fiú pislogjon párat és hitetlenkedve nézzen rám.

- Te komolyan azt hitted, hogy itt maradunk estére? - Teszi fel a kérdést.

"Nem, én azt hittem, hogy lefektet a vámpírod." Jegyzem meg magamban, de tudván, hogy itt még nem a vámpírja, így jobbnak látom, hogy ha nem mondom ki ezeket a szavakat. Az kérdéseket vetne fel, olyan kérdéseket, amikre nem akarok és nem is tudok válaszolni.

- Igen? Tudom kellett volna, hogy nem csak ezért jöttünk? Olyan ideges voltál a ruha miatt, mintha családlátogatásra jöttél volna, mi a fenéért gondoltam volna, hogy hátsó szándékkal jövünk? Egyáltalán milyen hátsó szándékkal jöttünk? - Hadarom le a kérdéseket olyan halkan, ahogy csak tudom, végülis egy vámpírokkal teli kastélyban vagyunk, ezek képesek bármit meghallani, ha úgy gondolják, hogy veszélyben vannak.

Vlad bácsi néma hang bűbáját pedig nem használhatom, mert az túl feltűnő lenne. Komolyan mondom többek kell Siaruli miatt aggódnom azon, hogy mit mondok ki, mint amit számítottam rá, de valahol ez ennek a furcsa játékunknak az izgalmas része. Meddig bírom titokban tartani Lord Mardekár előtt, hogy nem csak véletlenül lettem Miriell Dortwell, hanem tényleg az én kezemben van az AMM.

- Lopni jöttünk. - Jelenti be Siaruli, én pedig eltátom a szám. Eltart egy darabig, mire felfogom, hogy tényleg azt hallottam, amit és hogy hiába várom, hogy Siaruli elnevesse magát és közölje, hogy "Megfogtalak Vexo, tényleg bevetted!" ez a kijelentés nem fog megtörténni. Alexander olyan komolyan néz rám, mint mikor éppen családi ügyet intéz, úgyhogy, amikor azt mondja, hogy "lopni jöttünk", akkor mi tényleg lopni jöttünk.

- És mit is akarunk ellopni? - Kérdezem, de természetesen a fiú bagózik rám és csak megfogja a csuklómat, hogy maga után rántson ki a folyosóra.

- Szedd a lábad, nincs sok időnk. - Motyogja az orra alatt, én pedig úgy döntök, hogy jobb, ha nem ellenkezem vele. Majd később elmagyarázza a részleteket, vagy ha nem, akkor lesz időm kihisztizni tőle a részleteket. Egy biztos, akármi is ez, amit el akarunk lopni, nagyon értékes, vagy fontos dolog lehet, különben Alexander-nek meg se fordult volna a fejében, hogy ellopja. Vannak más, sokkal hatásosabb módszerei is arra, hogy megszerezze, amit akar.

Körülbelül a nyolcadik elágazásnál vesztettem el, hogy merre tartunk, de már ezt is sikernek könyveltem el, Vlad bácsi privát palotájában, a negyedik kanyar után eltévedtem, mikor még a saját világomban voltam. Most vagy fejlődtek a képességeim, vagy az itteni Vlad bácsinak sikerült valami olyat tanítania nekem, amivel képes lettem kicsit tovább nyomon követni, hogy merre haladunk. Végül Siaruli vezetésével belépünk egy sötét kis terembe, aminek a közepén egy emelvény áll, az emelvényen pedig egy egyszerű kristálytiszta üvegtároló benne valami gyanúsan bíborszínű löttyel, ami néha inkább kék, vagy zöld volt, de az is lehet, hogy váltogatja a színét.

"Szóval ezért jöttünk, de mi a búbánat ez?" Teszem fel magamban a kérdés, de tudom, hogy ez nem a legjobb alkalom arra, hogy hangosan is megszólaljak. Még a végén megint én leszek a hibás, ha valami balul sül el és valahogy nincs sok kedvem Siaruli-val vitatkozni, se fejmosást, vagy kínzást kapni később, így inkább némán állok és várom, hogy a fiú magához vegye azt az izét.

- Megvan! Mehetünk. - Lép elém, miután levette az emelvényről a tárolót és a helyére tett egy másikat. Már éppen elmenne mellettem, mikor én észreveszek valamit.

- Szerintem nem. - Jegyzem meg és mutatok el a fiú háta mögé, mire barátom azonnal vissza is néz az emelvény felé. A szoba túloldalán ott áll Sacrus, arcán azzal a sajnálkozó mosollyal, amit általában a legfiatalabb még tapasztalatlan vámpírok előtt szokott felvenni. Ennek a mosolynak általában egy órás sikolyokkal teli kínzás a következménye, de nem hiszem, hogy ő valaha képes lenne kezet emelni Alexander-re. Nem mondhatom, hogy ismerem a vámpírt, de azt tudom, hogy bármit megtenni Alexander-ért, és nem túlzok, mikor azt mondom, hogy bármit. Képes lenne kiirtani a saját faját, ha a Seggfej arra kérné és van egy olyan érzésem, hogy így van ennek a világnak a Sacrus-a is, Siaruli-val.

- Miért lopod el? Csak kérned kellett volna és neked adom. - Hallatszik a vámpír hangja, mire Alexander megrázza a fejét.

- Az lehet, hogy te odaadnád, de ez egy nagyon értékes tárgy. Van róla fogalmad mit tettek volna velem a vámpírok, ha megtudták volna, hogy el akarom venni? - Kérdezi komoly hangon.

- Kibeleztek volna. - Jegyzem meg nem is foglalkozva azzal, hogy belerontok az idilljükbe. - Ami azt illeti ez még mindig egy igen valós veszély. - Mondom és nézek el a vállam felett arra az ajtóra, ahonnan jöttünk. - Négy vámpír közeledik felénk. Szóval, bocs, hogy megzavarom a beszélgetést, de le kellene lépnünk Siaruli. - Jelentem be és kapom el a fiú csuklóját.

- Ég veled Sacrus. - Hallom még a fiú hangját, mielőtt megfordulna a gyomrom maga körül.

"Áh, sétálunk." Mosolyodok el, de ennek ellenére, mikor megjelenünk a Titkok Kamrájában azért előre kell párat lépnem, hogy ne essek azonnal orra.

- Nem értem ezt a vámpírt! - Morogja Siaruli, én pedig fintorogva fordulok felé, de mint mindig most sem hajlandó magyarázattal szolgálni, így kihúzom magam, kiegyenesítem a szoknyámat és csípőre vágom a kezeimet.

- Na, akkor most már elmondod, hogy mi az a bigyó, amiért majdnem ott hagytuk a fogunkat egy vámpír privát kastélyában? - Teszem fel a kérdést, ami a legjobban érdekel.

- Ez Lily drága... - Emeli meg a kis üveg tárolót és vigyorodik el szélesen. - Az élet esszenciája.