Tomboló Sárkány

73. Rémségek háza

Siaruli-val kettesben vesszük nyakunkba a Roxfort folyosóit, hogy találjunk egy megfelelő helyet a tervünk véghezvitelére. Azonban elég sokáig járunk fel-le a folyosókon, lassan már gyanúsan sokáig. Annyira, hogy elkezd bennem bekapcsolni a paranoia mérő.

- Gyanúsan nagy a csend. Nem gondolod Siaruli? - Tudakolom barátom felé fordulva, aki hirtelen megrázza magát.

- Igen. Tényleg az. - Mondja, de látom rajta, hogy nincs teljesen jelen.

- Rossz előérzetem van ezzel az egésszel kapcsolatban. - Jegyzem meg, ahogy megfogom a fiú kezét, nem is nézve felé. Ez is elég ahhoz, hogy érezzem, hogy kicsit megnyugszik.

- Már nem a Roxfortban vagyunk. - Ad hangot barátom annak a ténynek, ami az én agyamban is megfordult. Ha az iskolában lennénk, legalább valami nesz lenne körülöttünk, de itt teljes néma csend van és egyedül csak a mi lépteink visszhangoznak a folyosókon, baljós zenét alkotva.

- Szerinted is belefutottunk a Vámpírok báljának egy újabb jelenetébe? - Kérdezem oldalra pillantva a komoly arcú Alexander-re.

- Ez az egyetlen logikus magyarázat. - Ért velem egyet és még a hangja is mélyebb lett, mint amikor egy tervet próbál kitalálni.

- Az gáz, ha ez a tény engem megnyugtat? - Teszem fel a kérdést, aminek hála barátom meglepetten néz rám.

- Miért is? - Tudakolja, én meg fújok egy hatalmasat, aminek hála a frufrum megemelkedik.

- Az agyamra ment, hogy nem történt Yule óta semmi. Tavaly ilyenkorra már vagy tízszer megpróbáltak minket megölni. Valami nagyobbra számítottam egy ilyen csönd után, de ha csak egy labirintust kaptunk az nem olyan borzalmas. - Vonom meg a vállam, ahogy megpróbálom elmagyarázni a teóriám barátomnak.

- Túl egyszerű lenne, ha csak egy labirintus lenne. - Rázza meg a fejét a fiú.

- Muszáj elkiabálni? Én kifejezetten örülnék egy labirintusnak. - Fintorodom el.

- Azt nem mondtam, hogy én nem örülnék neki, csak azt, hogy túl egyszerű lenne. - Sóhajt egyet, majd hirtelen megáll, amivel természetesen eléri, hogy én is megálljak. - Talán meg kellene próbálnunk kinyitni néhány ajtót. - Biccent a legközelebbi felé.

- Mást úgy se nagyon tudunk csinálni. - Adom meg magam és odalépek az ajtóhoz, hogy kinyissam, de a kilincs nem mozdul. - Zárva. - Adok hangot az egyértelműnek.

- Ez is. - Hallom meg Siaruli hangját kicsit távolabbról.

- Lehet még se ajtókat kell nyitni? - Vakarom meg a fejem.

- Az senkinek sem árt, ha megpróbáljuk. - Vonja meg barátom a vállát.

- Senkinek csak az ép elménknek. - Jegyzem meg az orrom alatt, de ennek ellenére odalépek a következő ajtóhoz, ami megint be van zárva, ahogy az utána következő nyolc ajtó is. - Most ugye csak viccelsz velem?! Bassza meg! - Káromkodom, mikor végre nagy nehezen kinyílik előttem egy ajtó csak hogy egy kibaszott fal legyen mögötte.

- Mit találtál Vexo? - Siet hozzám a fiú, én pedig kiállok az ajtóból.

- Ezt! - Mutatok a falra és megnyugtat, hogy nem csak engem idegesít a látvány. Siaruli arcán is látszik, hogy legszívesebben most megfojtana valakit.

- Itt ragadtunk. - Emelem tekintetem a plafonra.

- Valahogy kijutunk. Ígérem. - Ölel magához a fiú, én pedig sóhajtom egyet.

- Ha kijutottunk párbajozunk egyet? - Kérdezem halkan, amivel sikerül elérnem, hogy Siaruli elnevesse magát.

- Ennyire szeretnéd, hogy összeverjelek Vexo? - Tudakolja, én pedig horkantok egyet.

- Azt akarom, hogy kihívás legyen, de rajtad kívül senkivel sem kihívás párbajozni. - Forgatom meg a szemem.

- Akkor párbajozunk egyet Vexo. - Simogatja meg a fejem. - De előbb még ki kell nyitnunk pár ajtót. - Néz el a folyosó távolabbi felére.

- Jó, legyünk túl rajta. - Sóhajtom egyet, ahogy elengedem Siaruli-t és bár kicsit sem lelkesen, de tovább próbálkozom az ajtók kinyitásával. Lassan már összefolyik a folyosók és ajtók sokasága, de annyira, hogy fel se fogom, mikor az egyik kilincs lenyomódik és kinyílik az ajtó. Viszont attól, ami a túl oldalon van szégyen, nem szégyen felsikoltok.

- Lily! Mi történt?! - Hallom meg Siaruli aggódó hangját és futó lépteit, viszont nem válaszolok csak előre mutatok az ajtóra. Barátom mellém áll és hallom, ahogy mély levegőt vesz. - Ez egy kísértet szoba. - Mondja szinte alig hallhatóan.

- Mint Olga néni vendégszobája, amikor megtudta, hogy az ikreim egyike lány lett. - Fintorgok. - Muszáj oda bemennünk? - Nyelek egy nagyot, ahogy aggódva nézem a plafontól a padlóig pink szobát, amiben hatalmas rózsaszín plüssök és mindenféle rózsaszínű bútor van.

- Ha a Vámpírok báljából indulunk ki, akkor sajnos igen. - Lehet, hogy Siaruli arca meg se rezzen, de már a hangjának az apró rezzenéseiből is tudom, hogy ha nem lenne ekkora önuralma, már pofákat vágna.

- De én nem akarok bemenni. - Motyogom az orrom alatt, mikor is most Siaruli fogja meg az én kezem.

- De itt sem akarsz maradni az örök folyosón. - Jelenti ki és akármennyire nem tetszik egyet kell vele értenem. - Gyorsan keresztül megyünk rajta és már itt sem vagyunk. - Szorítja meg egy kicsit a kezemet. - Túléljük Lily! - Mondja biztatóan, én pedig veszek egy mély levegőt.

- Ha kiütéses leszek, az a te hibád lesz Siaruli. - Nézek rá komolyan, de ezzel csak azt érem el, hogy ő elmosolyodjon.

- Menjünk! - Lép előre és húz maga után. Ahogy az várható volt, amint beléptünk a hányinger keltő pink szobába az ajtó eltűnt mögülünk, mintha ott se lett volna.

- Hát vissza már nem mehetünk. - Jegyzem meg egy nagy nyelés társaságában.

- Nincs más út, csak előre. - Helyesel Siaruli, mielőtt elindulnánk a borzalmak szobájában, aminek nagyon nem akar vége lenni.

- Ha ez sokáig megy így tovább ki fog égni a szemem. - Nyavalygom, mikor már Kirké tudja mióta sétálunk egyenesen ebben a borzalomban és még mindig nem látjuk a végét a szobának.

- Nyugtasson meg, nem csak neked. - Jön a válasz barátomtól. - Egyszer vége kell, hogy legyen. Csak a határainkat teszteli. - Mondja olyan magabiztossággal, amit én egyáltalán nem érzek magamban. Én speciel kezdem elveszteni a józan eszemet. Már csak az kellene, hogy pici pink konfettik potyogjanak a plafonról ahhoz, hogy...

- Siaruli, csak nekem ment el végleg az eszem, vagy tényleg rózsaszínű konfettik potyognak körülöttünk? - Nézek aggódva barátomra, akinek a fején már vagy egy maroknyi konfetti pihen.

- Sajnos nem képzelődsz Vexo. - Fintorodik el, ami már tényleg azt jelenti, hogy nagyon elege van a világból. - Siessünk, minél hamarabb el akarok innen tűnni. - Jegyzi meg és nekem se kell kétszer mondani, hogy neki kezdjek a rohanásnak.

- Siaruli, nézd! Ajtó! - Mutatok magunk elé, ahol a konfetti fátylon túl egy barna ajtó látszik.

- Ha kijárat, ha nem elegem van ebből a helyből! - Jön Siaruli válasza, ahogy gyorsabban kezdünk futni a menekvés irányába. Az ajtóhoz érve barátom azonnal ki is nyitja azt és mind a ketten szó szerint átzuhanunk rajta egy nagy adag konfetti társaságában.

- Kijutottunk! - Vigyorodok el, mikor felfogom, hogy a Mardekár klubhelyiségben vagyunk.

- Hála az isteneknek! - Áll fel Alexander és porolja le magáról a konfettit.

- Egy évig nem akarok semmi pinket látni! - Jelentem ki, ahogy kiterülök a padlón.

- Most is elég pinkben vagy Vexo. - Hallom meg a választ, és nézek fel barátomra, aki int egyet a pálcájával. - Máris jobb. Most már vérfürdőd van. - Mosolyog rám, aminek hála én elnevetem magam.

- Na, segíts fel, aztán menjünk le a Kamrába jössz nekem egy párbajjal Siaruli. - Nyújtom ki felé a kezemet.

- Semmi pénzért se hagynám ki a lehetőséget, hogy elverjelek. - Fogja meg a kezem és húz fel a földről, hogy lemehessünk a Kamrába és kiadhassuk magunkból a felgyülemlett stresszt.