Tomboló Sárkány

18. Hazatérés

Végül a nyáriszünet sokkal gyorsabban jött el, mint ahogy szerettem volna. Hipp-hopp azon kaptam magam, hogy már fenn ülök a vonaton és bámulok ki az ablakon, közben pedig azt hallgatom, ahogy Daemien felolvassa a könyvet a kezében, bár azt még Kirké kedvéért se tudnám megmondani, hogy mégis miről szól az a bizonyos könyv. Kicsit elkalandoztak a gondolataim, mondjuk úgy, hogy éppen azt próbáltam kitalálni, hogyan szabadulhatnék meg apámtól a lehető leggyorsabb módon.

- Hamarosan megérkezünk. - Szólal meg Alexander, amivel eléri, hogy újra a kocsiban történő dolgokra koncentráljak. - Ha szükségem lesz rátok, akkor hívni foglak titeket. Ez leginkább rád vonatkozik Vexo. - Néz rám komoly tekintettel, de én csak megforgatom a szememet.

- Igen is uram! Azonnal ugrani fogok! - Fordulok vissza az ablakhoz.

- Mi lett Lily? A szokásosnál is morcosabb vagy. - Kuncog Daemien, de csak azt éri el, hogy megajándékozzam egy gyilkos tekintettel.

- Csodálkozol? - Kérdezem ironikusan mosolyogva, majd fintorogva folytatom. - Haza kell mennem.

- Csak tudnám, hogy éltél vele egy fedél alatt a suli előtt, ha ennyire nem kedveled őt. - Rázza meg a fejét a fiú, én pedig csak fújok egy nagyot.

- Hidd el, Daemien, én sem tudom, hogy bírtam elviselni. - Könyökölök fel a karfára és igyekszem valami elviselhető arckifejezést magamra ölteni, ahogy az ablaküvegben nézem magamat.

- Jól van, elég volt a nyavalygásból. Szedjétek össze magatokat, egy Mardekáros nem mutatkozhat így a világ előtt. - Jegyzi meg Siaruli.

- Te is tudod, hogy amint úgy lesz a helyzet, olyan lesz, mintha nem is történt volna semmi. - Vonom meg a vállam.

"Már előre is fáj a fejem, hogy egész nyáron jó kislányt kell játszanom. Bezzeg ilyenkor nem tudnak előjönni Vela emlékei, pont amikor jó lenne tudni, hogy ő hogyan bírt az idióta apánkkal." Morgom magamban, viszont van, amit nem lehet elkerülni, így hiába akartam elkerülni ezt a végzetes találkozást. Hamarosan a vonat befutott Londonba.

Már messziről látom apám alakját és a hideg azonnal végigfut a hátamon. A kelleténél jóval több önuralom kellett hozzá, hogy elköszönjek a barátaimtól és önszántamból odasiessek az apámhoz eljátszva a tökéletes kislányt, akit Vela emlékeiben láttam. Mondjuk előnye a dolognak, hogy úgy tűnik, hogy ez a stratégia meglehetősen hatásos Sirius-nál, hiszen a férfit az első szemrebegtetés után szinte kenyérre lehet kenni.

Szó szerint mindent megkaptam, amit akartam. Az volt vacsorára, amit kértem és mikor bejelentettem, hogy elfáradtam még csak nem is vágott pofákat, mint Yule idején, mikor hasonló dolgokat mondtam. Úgy látszik, így kell bánni ezzel a Mardekár szégyenével, a kisujjad köré kell tekerni és akkor mindent megkapsz.

Jó, őszinte leszek, talán megeshet, lehet, hogy véletlen egy iciri-picirit túlzásba estem. Vagy csak Sirius ilyen hiperaktív. Nem tudom melyik lehet az igazság, de az biztos, hogy az auror majdnem hogy sírni kezd itt nekem, mikor hétfőn el kell mennie dolgozni, nem mintha én nem éppen azt akarnám, hogy minél hamarabb maradhassak egyedül.

- De biztos meg leszel itt kicsim? Ne vigyelek be a munkába? - Jön a kérdés, mikor már a kandalló előtt áll a férfi.

- Igen apu. Mondtam, hogy megleszek. Ha most gyorsan megcsinálom a nyári leckéket, akkor az egész nyaram szabad lesz. - Jelentem be és vigyorodom el olyan szélesen, mint a vadalma.

- Ha már a nyárnál tartunk kincsem. A jövő hónapban szabadságra megyek. Gondolkozz, hogy merre szeretnél majd menni. - Simogatja meg a fejem és meg se várja a válaszom, csak egyszerűen lelép.

- És még én vagyok dramatikus. - Rázom meg a fejem, miközben csípőre vágom a kezeimet. - Na, akkor dologra Lily. - Tapsolok egyet és azonnal lesietek Phineas bácsi szobájába, ahol a mai napomat terveztem eltölteni egy hosszú beszélgetéssel az ősömmel, aki jelenleg az egyetlen olyan személy, akivel normálisan tudok mindenről beszélgetni. Ez pedig meg kell hagyni elég jól megy, tekintve, hogy egy percre se hagyom el a szobát egész nap.

- Szóval rájöttél... - A festmény arcán furcsa vonások jelennek meg, mintha elgondolkodott volna. - Vela. - Folytatja bátortalanul, de mikor biccentek eltűnik a kétség a szeméből. - Titkos elfoglaltságára.

- Mit rájöttem? Szó szerint az orrom elé esett. Majdnem szívrohamot kaptam. - Forgatom meg a szemem és nyúlok el a kanapén.

- És mit gondolsz a falkáról? - A kérdés hallatán meglepetten fordulok a festmény felé és felhúzom az egyik szemöldökömet.

- Milyen falkáról? - Tudakolom, mire Phineas bácsi halkan kuncogni kezd.

- Vela így hívta az embereit. - Válaszol végül. - Mondhatod, hogy a vérfarkas elég erős behatással volt rá. - Jegyzi meg elgondolkodva.

- Az erős, túl gyenge kifejezés. - Ejtem a karomat a szememre. - Jobban szerette, mint a saját szüleit. Fenrir egy amolyan apa figura volt neki. - Mondom egy sóhaj társaságában.

- Nehéz lehet az emlékein keresztül nézned egy olyan embert, akit te is ismertél. - Kapok egy sajnálkozó reakciót.

- Az még a kisebb gond lenne, azt már megszoktam, Daemien-t és Sirius-t is látom az ő emlékein keresztül. Ez... - Itt elgondolkodom, mintha a szavakat ízlelném a számban. - Ez valami mélyebb dolog. Nem tudom mi ez pontosan, de olyan, mintha átvenném az érzéseit, amikor a vérfarkasról van szó. A saját világomban nem nagyon ismertem a férfit. Találkoztam vele, az igaz, de Alexander volt az, aki a teremtményekkel foglalkozott, nem én. Viszont, ha most rá gondolok először azok az emlékek és érzések ugranak be, amik Vela-hoz tartoznak és nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy előhozzam a saját emlékeim. - Fejezem be és szó szerint kiráz a hideg.

- Talán pont azért nehéz, mert nem ismerted jól korábban. - Ajánl egy megoldást Phineas bácsi.

- Nem lehet az. Sirius-t se ismertem szinte egyáltalán, mielőtt meghalt. Daemien-ről meg nem is tudtam. Ami őt illeti, őt nem is tudom, honnan a fenéből került elő. Több, mint négyszáz éve házas vagyok az ikertestvére a férjem, de fogalmam sem volt róla, hogy létezik. - Túrok a hajamba.

- Akkor nem tudom mi lehet a probléma Fenrir Greyback-al. - Rázza meg a fejét Phineas bácsi.

- Jelenleg a legnagyobb bajom az, hogy nekem találkoznom kellene vele holnap után. - Nyögök kétségbeesetten.

- Félsz hogy fog reagálni, igaz? - Jön a kérdés, én pedig ráharapok az ajkamra, mielőtt suttogó hangon válaszolnék.

- Rég féltem már ennyire. - Vallom be. - Tudom, hülyén hangzik, hiszen nem én ismerem őt, de... - Itt halványan elmosolyodok, ahogy a fejem alá teszem a kezeim és a plafont kezdem el bámulni. - Olyan, mintha az én apám lenne, nem akarom elveszteni őt.