Tomboló Sárkány

44. Művem mond miért fáj!?

Pontosan három hét telt el azóta, hogy megegyeztem a másik énnel. Mondanám, hogy minden megváltozott, de hazudnék. Szinte semmi változás nem történt. Néha tesz egy két megjegyzést, gúnyolódik pár emberen, semmi több. Vexoról se tudtam meg tőle túl sokat eddig. Tudom, hogyan találkoztak, miért keltette fel a figyelmét és... ennyi.

Ez viszont nem meglepő, csak én vagyok. A meglepő az, hogy már harmadjára vette át a testemen az irányítást az első óta, de még most sem csinál semmit. Először csak rendelt egy vajsört egy házimanótól és megitta (Meg megölt egy bűnözőt.). Másodszor tett egy sétát a várban, közben senkivel sem beszélt és nem tett semmi furcsát (Meg megölt egy bűnözőt.). Most harmadjára megölt egy bűnözőt és utána beült a társalgóba és azóta is csak olvas. Mégis mi a fenét aka...

- Végre megjött! - mondja fennhangon és becsapja a könyvet, ami mögött egy levél jelent meg az asztalon.

"Ez meg mi?" - kérdezem a fejünkben. Nem is tudtam, hogy vár valamit. Körbenéz mielőtt válaszolna. A társalgóban nincs senki csak mi. Mosolyogva felbontja a levelet és közben halkan beszél.

- Mostantól ikertestvérek vagyunk! - teljes boldogság hatja át a hangját.

"Hogy mi van!? Ezt meg mikor történt?" - minden pillanatban figyeltem, mikor volt erre ideje?

- Mikor egy pillanatra nem néztél elküldtem az igényt, üdvözöld a testvéred... - kinyitja az összehajtott pergament, aminek a tetején egy név díszeleg. - Mától Edward Alexander Hyde vagyok. Csak a poén kedvéért! - nevet egy kicsit.

"Nem dönthetsz csak úgy hirtelen, hogy ikrek leszünk! Nem is létezel igazából!" - mármint fizikailag nem. Tudtam, hogy csinál valamit.

- Nyugodj meg, ez nem nagy dolog. Örülj inkább, van egy nagy tudású bölcs testvéred, aki megvéd mikor bajban vagy! - nem tudom, hogy csak fejben válaszolt vagy ténylegesen, de a kuncogása visszhangzik az elmémben.

"Tűnj!... El... !"

- Innen! - kiáltom a végét. Végre újra én irányítok. Nyoma sincs az ittlétének a kuncogás visszhangján kívül, de lassan az is elhalványul. Kézbe veszem a lapot és szó nélkül elégetem. Az az idióta Seggfej!

Eltelt újabb három hét telt el. Mármint számomra, mert visszajöttem a múltba lenyugodni kicsit. Sikerült is, teljesen két hétig, amíg fogságba nem estem egy mágusnál. Mordred mindent megtesz, hogy kiszedje belőlem Roxfort gyenge pontjait és titkait, hogy lerombolhassa. A legzavaróbb ebben, hogy képtelen vagyok kiszabadulni a rúnakör miatt, amit körém rajzolt.

Minden egyes nap kínszenvedés az átkok sokaságától. Most még annak is örülnék, ha az a bájgúnár megszólalna a fejemben, de pont most döntött úgy, hogy nem méltóztat a figyelmével. Csak várhatok, hogy Medrawt megunja és megpróbáljon megölni, ami aktiválja a vészkulcsot vissza a Roxfortba.

"Mi a fene folyik itt? Miért hagytad, hogy elfogjanak?" - egy ismerős hang, ami olyan mint az enyém, de mégsem. Visszajött.

"Hol a Kirkében voltál eddig?" - tudom, hogy nem kell válaszolnom az ő kérdésére, ha nagyon akarja tudni fogja.

"Volt pár elintézni való dolgom Princepsnek utána rögtön jöttem vissza ide. Leengedted a védelmedet. Hátulról ütött le. Mégcsak varázsolnia se kellett!" - mondja felháborodottan, de inkább nem foglalkozok a szemrehányásával, van fontosabb dolgom is.

"Oh, te nagyságos mester, ha tényleg olyan semmirekellő vagyok mint rámutattál, akár ki is juttathatnál."- mondom gúnyosan.

"Juttasd ki magad."- nem gondolhatja komolyan, ha el tudnék menni, már napokkal ezelőtt elmegyek. - "Várjunk. Tényleg nem tudsz kijutni?" - nagyon zavarodottan hangzik.

"Nem kérném, ha kitudnék!" - forgatom meg a szemem, de nem a legjobbkor döntöttem így, mert Mordred ebben a pillanatban ért vissza és egy átok csapódott a mellkasomba, mire grimaszoltam.

"Ne mutasd, hogy fáj, csak mosolyogj!" - hallom a parancsot a másik éntől.

"Lehetetlen csak mosolyogni. Miért is mosolyognék?" - megőrült volna?

"Nem vagyok őrült. Ez volt a mesterem első tanítása, de mint most rájöttem ő nem lett a mestered. Most tanulj és mosolyogj!" - még sose hallottam ilyen komolyan beszélni.

"Lehetetlen." - gondolom, amikor újabb átok ér.

"Rendben, engedj ki. Megmutatom." - jelenti ki és egy apró nyomást érzek, majd hagyom, hogy ő irányítson. Teljes megdöbbenés kerít hatalmába. Fennhangon elkezdett nevetni, mint aki ép valami jó viccet hallott.

- Megőrültél volna ennyitől? - kérdi Mordred a mási... a bátyám.

- Nem, csak vicces milyen gyenge átkokat használsz. - hogy mi van? Ez a kérdés látszik a kínzónk arcán is, majd dühösen újabb átok löketet ad. A testvérem még mindig csak mosolyog. Ez lehetetlen.

"Nem lehetetlen. Te is képes vagy rá. Sőt, gyakorlat. Egy, két te jössz!" - kiált a fejünkben majd iszonyatos fájdalom hasít mindenembe. A fogaim összeszorulnak.

"Mosolyogj! Amíg mosolyogsz az ellenséged nem fogja tudni, ha gyengébb vagy, vagy ha félsz. Teljesen összetudod zavarni az ellenfeledet. Szóval, mosolyogj!" - parancsol újra, mire megfeszítem az arcizmaimat és mosolygásra késztetem magam. Van értelme annak, amit mond, de nem fog kijuttatni. Ennek ellenére hallgatok rá, és tovább erőltetem a mosolyt.

"Remek! Bár gyilkos vigyornak nevezném inkább egyenlőre, de kezdésnek megfelel. Most pedig, hogy hogyan juttat ki. Engedd meg, hogy megmutassam!" - kedvesen mondja és fáradtan adom át az uralmat. Kíváncsi vagyok, hogy juttat ki egy mosoly. Újra az elsőhöz hasonló vigyor formálódik az arcunkon.

- Még mindig képes vagy mosolyogni? - teszi fel a kérdést fogvatartónk.

- Még szép. Egy ilyen gyáva alakon, aki még szemtől szemben sem mer velem harcolni. Rajtad csak nevetni lehet, Mordred! - kiáltja a végét és őrült nevetése zengi be a szobát. Medrawt meglök minket, pont a rúnakör széle felé. Elmosódnak a rúnák és a következő pillanatban egy lila átok csapódik a legendás mágus mellkasába, majd összeesik.

- Mi volt ez? - a testem újra a sajátom, de nem tudok koncentrálni.

"Egy saját gyártású átkom. Nem túl veszélyes... ha az elmúlt napokban nem használtál veszélyes varázslatokat."

- Miért?

"Ha csak Lumost használt volna az elmúlt három napban csak a feje fájdult volna meg. Ez az átok eléri, hogy az elszenvedő egyszerre élje át az elmúlt három napban általa leadott varázslatokat. Nem gondoltam, hogy a gyilkos átkot is használta, ha nem használta volna csak megőrült volna." - úgy mondja mintha lényegtelen lenne. Elképesztő, csodalatos és félelmetes. Ennyit tesznek azok az évek, amikkel többet élt?

"Döntöttem!" - kiált hirtelen boldogan.

- Mit döntöttél el?

"A tanítványomnak fogadlak, amíg nem találkozunk a mesteremmel. Egy átmeneti tanítvány szerződést ajánlok neked." - komolyon gondolja? Sok előnnyel járhat ez mindkettőnk számára.

- Mi a fogás? - nem lehet in...

"Csak annyi, hogy szenvedni fogsz miközben tanítalak."

- Rendben. - ez nem lehet olyan rossz. A tudást meg kell becsülni főleg, ha magam ajánlom fel magamnak.

"Akkor hát. Alexander Kaneis Hyde Mardekár elfogadod, hogy a nekem Edward Alexander Hyde Mardekárnak a tanítva legyél?" - teszi fel a kérdést.

- Én Alexander Kaneis Hyde Mardekár mától a tanítványod leszek Edward Alexander Hyde Mardekár. - a szavak elhangzottak. Kötelékek kezdtek kialakulni körülöttem. A szerződés megköttetett.

"Ideje elindítani a leckéket. Szóval házi feladat: mosolyogj! Mosolyogj minél többet. Már alig várom. Te vagy az elő igazi tanítványom, még ha csak addig is, amíg a mester meg nem jelenik." - gondolkodik boldog hangon. Remélem nem fogom megbánni a döntésem.