Tomboló Sárkány

22. Sárkány rezervátum

Végül nagy sokára, még egy órányi idegesítő repülés után megérkeztünk Erdélybe. Mondani sem kell, hogy szó szerint hálálkodtam fűnek fának, hogy végre szilárd talaj van a lábam alatt. Kicsit sem fordul fel a gyomrom, akárhányszor be kell ülnöm abba a sátáni oldalkocsiba, áh, nem. Szerencsére, most egy ideig itt maradunk, úgyhogy el tudom kerülni azt a rémes masinát. Már ha, apa nem találja el hirtelen, hogy kirándulni van kedve, valami olyan helyre, ahova nem lehet egyszerűen eljutni. Azonban hála Kirkének a közeljövőben biztosan nem tervez ilyesmit.

Mire megérkeztünk Erdélybe, már lement a nap, így nem csoda, hogy azonnal ágyba is kerültem, elég hosszan elvoltunk annál a magyar barátnál, ráadásul apa annyit beszélt, hogy abba belefájdult a fejem, sőt még csak nem is érdekes dolgokról, hanem totál uncsikról. Egy ideig konkrétan az elalvás határán voltam és csak az mentett meg a dologtól, hogy mindig pont jókor nézett rám valaki. Ennek eredményeként egyáltalán nem furcsa, hogy rögtön elaludtam, amikor a fejem a párnához ért.

Másnap reggel viszont teljesen kipihenten keltem és miután végigszenvedtem egy reggelit apa mellett végre elmentünk a sárkány rezervátumba, ahol kaptam egy hatalmas körbevezetést, de természetesen a sárkányokat csak messziről nézhettem, hogy véletlen se kerüljek bajba. Komolyan néha nem tudom, hogy Sirius hány évesnek néz, háromnak? Még az ő tökéletes pici Vela-ja, aki nem is olyan kis ártatlan, de még ő is tudta, hogy hogyan kell vigyázni magára.

A legviccesebb viszont, hogy bár a sárkányok közelébe nem mert engedni senki sem, mégis képesek voltak magamra hagyni Charlie Weasley-vel, aki még igen csak mostanában kezdett itt. Mindegy én nem vitatkozom a dologgal, egyelőre sokkal fontosabb gondjaim vannak. El kellene jutnom Vlad bácsi iskolájába, ehhez viszont el kellene szöknöm Charlie elől. Apropó a fiú, itt még nagyon kis bizonytalan és folyton úgy csinál, mintha fogalma se lenne róla, hogy mi folyik körülötte.

Viszont felelősség érzete az van, de dögivel, egy pillanatra se akarja rólam levenni a szemét, ami kicsit sem előnyös. Így képtelenség meglógni előle. Valahogy el kellene terelni a figyelmét. Az viszont eltartott egy darabig, hogy kitaláljak valamit, amivel sikerülni fog ez a művelet. Végül úgy döntök, hogy bevetem a legnagyobb gyerek fegyvert. Erről még tudom is hogy hatásos, a saját iker gyerekeim előszeretettel játszották el ezt a játékot velem és mindig a Seggfej szedte elő őket valahonnan.

- Bújócskázzunk! - Könyörgöm a fiúnak hatalmasra nyitott szemekkel és azzal a cuki pofival, amiről tudom, hogy Sirius-t mindig meg tudom vele venni, a kérdés csak az, hogy a Weasley fiún hat-e. Szerencsémre úgy tűnik, a Vela könyörgős varázsnak senki sem tud ellenállni, így hamarosan bújócskázni kezdek a fiúval. Pár kört lejátszok a biztonság kedvéért, hogy ne jöjjön rá azonnal a tervemre, aztán amikor már egy órája váltogatjuk egymást, úgy döntök, hogy itt az idő meglépni a tervemet. Így mikor megint nekem kell elbújni, én bemászom egy bokor alá, aztán pedig felveszem egy madár alakját.

Madárkaként a legokosabb, legbiztonságosabb és leggyorsabb utazni a jelen körülményeim között. Márpedig nekem nagyon is kell, hogy minél gyorsabban eljussak abba a bizonyos titkos varázslóiskolába. Igaz, hogy a sárkány rezervátum viszonylag közel van az iskolához, de Vlad bácsi meséiből kiindulva, Dumbledore halála előtt nagyon védte az iskolát, úgyhogy elméletileg bonyolult lesz megtalálni a helyet.

Vagyis ezt hittem, mert legnagyobb meglepetésemre sokkal gyorsabban megtaláltam azt a kis patakot, amitől északra fekszik az a hegyek közé rejtett varázslóiskola. Itt döntöttem úgy, hogy visszaveszem az emberi alakomat és gyalog folytatom az utamat a hegyi ösvényeken. Így lett időm végiggondolni, hogy mégis mit akarok elérni azzal, hogy eljöttem ide. Mit is kellene mondanom Vlad bácsinak, sőt egyáltalán hogyan is kellene nekem bejutni egy olyan iskolába, amit vámpírok védenek.

Na, nem mintha a vámpíroktól tartanék... Bár lehet, hogy kellene, hiszen elméletileg én egy vérfarkas fogadott kölyke vagyok, ami azt jelenti, hogy valószínűleg eléggé erősen érződik rajtam a szaga... Mondjuk, Lupin prof, Remus bácsi... Mindegy ő, sose érezte rajtam Fenrir-t szóval még az is lehetséges, hogy a vámpírok sem fognak semmit sem érezni belőle. Ami kifejezetten jó lenne, nincs a terveim között, hogy megetetem magam egy csapat vámpírral. Köszi, inkább kihagyom.

- Hát itt vagyok. - Mondom megállva azon a helyen, ahol anno először jöttem be az iskola területén. - Vajon, ha bekopogok, akkor kijön valaki? - Fogom meg az államat. Hiszen erre nem is gondoltam. Ez a hely az iskolaterület széle, nem feltétlen kell erre senkinek sem lennie. Márpedig, ha nincs itt senki, akkor az idők végéig állhatok itt, akkor se fogok közelebb jutni. Van még a hopponálás, mint lehetséges megoldás a bejutáshoz. Ezzel viszont van két aprócska probléma. Egy, nincs nálam Phineas bácsi pálcája, kettő, ami a nagyobb baj, Vlad-ból kiindulva, amint megjelennék a semmiből megölne. Ha csak elé sétálok, akkor esetleg, talán, egy halványka esélyem van a túlélésre.

- Egye, fene. Próbáljuk meg. - Vonom meg végül a vállam és mit sem foglalkozva a következményekkel felemelem a kezem, majd bekopogok a falon. Pár pillanatig teljes csend van, mintha még a szél is elhallgatott volna. Aztán lassan kinyílik egy ajtó a falon, engem pedig kiráz a hideg, ami eléri, hogy elmosolyodjak.

"Megvagy vámpír!" Mondom magamban elégedetten, hogy még mindig megvan bennem a vámpír radar, ami még régen Morgána-nak hála alakult ki bennem. Minden esetre a vámpír gyanakodva néz végig rajtam, majd kérdő tekintettel meg is szólal.

- Ki vagy és hogy kerültél ide? - Jön a kérdés, de én csak elmosolyodok.

- Lily vagyok és a bácsikámhoz jöttem. - Jelentem ki, mintha mi sem lenne természetesebb.

- Azt hiszem egy kicsit eltévedtél aranyom, jobban járnál, ha távoznál. - Kapom meg a választ, majd oldalra billentem a fejemet.

- Igen? - Kérdezem, a férfi pedig bólint egyet.

- Na mi van? Ki van kinn? - Hallok meg egy új hangot, ami eléri, hogy a vámpír elfordítsa a fejét és hátra nézzen. Én kihasználom az alkalmat, felveszem egy egér alakját és beslisszanok a két vámpír lábai között el az avarba. Itt újra alakot váltok, most egy pillangóvá, hogy még véletlen se találjanak meg. Lassan repülve jutok egyre közelebb az iskola épületéhez. Már csak Vlad bácsit kellene megtalálnom, de arról sajnos fogalmam sincs, hogy merre lehet és pillangó alakban még csak esélyem sincs megérezni az energiáit. Úgyhogy nincs más választásom, mint fogni magam és amint beérek a belső udvarra felvenni a saját kislány alakomat.

- Nézzük, hol az én kedvenc nagybácsim? - Vigyorodok el, ahogy csípőre teszem a kezeim és lehunyom a szemem. Nem is kell nagyon erőlködnöm, hogy megtaláljam a vámpír férfi tartózkodási helyét. Annyira nem, hogy szinte azonnal el is kezdek rohanni az energia irányába. Két sarok után pedig meglátom a nagybátyámat. A szemeim akaratom ellenére lábadnak könnybe, de mégis szélesen mosolyogva rohanok a vámpír felé és csak azért, hogy ne legyen letépve a fejem a nyakamról, ha Erzsébet a közelben van, meg is szólítom a meglepetten engem néző férfit.

- Vlad bácsi! - Kiáltom pont abban a pillanatban, mikor elérek elé, de nem állok meg, csak egyszerűen megölelem a vámpírt. - Hiányoztál Vlad bácsi. - Motyogom, el is felejtve, hogy Vlad Dracul nem is ismer engem.