Tomboló Sárkány

14. Váratlan levelek

Na, jól van, ha a szünet előtt azt hittem, hogy Siaruli és Daemien indokolatlan mennyiségű leckét nyomnak folyamatosan rám, akkor elszámoltam magam. Mióta visszaértünk a szokásos két könyv helyett vagy hat tornyosul mellettem a tanuló asztalon. Ami még magában nem is lenne gond, de rám van erőltetve, hogy ha akarom, ha nem akkor is el kell őket olvasnom.

Úgyhogy kicsit sem szoktam a délutáni tanuló óráimon jókedvű lenni. Sőt lehet azt mondani, hogy majdnem a hajamat téptem miatta. Azonban, ha Siaruli akar valamit, akkor nem mondasz neki nemet, mert a végén még valamit barmol az átokpecséteddel és hogy őszinte legyek nem vagyok kíváncsi rá, hogy mire képes az átokpecsét. Egyáltalán nem vagyok kíváncsi rá, bár a több, mint négyszáz éves tapasztalatomból kiindulva, akármit is tud, azzal sokkal jobban jár az ember, ha egyáltalán nem kíváncsi rá.

Tehát összeszorítottam a fogam, lenyeltem az összes Griffendéles forrófejűségem és akárhányszor akartam Seggfejnek hívni Siarulit annyiszor haraptam rá a saját nyelvemre. Így telt el pár hónap különböző intenzitású és gyakoriságú fájdalmak kíséretében. Viszont azt meg kell hagyni, hogy egész ügyes vagyok, mert egy, még mindig élek, kettő, akármilyen vonzónak is tűnt a lehetőség, mégis ellenálltam neki és egyszer se próbáltam megfojtani Siarulit. Azt viszont nem mondom, hogy a Roxfortot körülvevő hegyek minden része épen maradt, mert valahol csak le kellett a haragom vezetnem és a hegyi barlangoknál jobb helyet nem találtam erre a célra. Mivel, valaki... Bezárta a Titkok Kamráját.

Az unalmassá vált hétköznapokba a legnagyobb változást egy március közepi szombat reggel hozta. A közös reggeli után kezdésképpen például eldöntöttem, hogy Siaruli és Daemien elmehetnek a fenébe, én kiveszem ezt a hétvégét saját felhasználásra, így közvetlen étkezés után szépen fogtam magam és megpattantam egyenesen a szobámba. A szobatársaimat egy ilyen szép napon még vasvillával se lehetett volna a szobában tartani, úgyhogy most kiélvezem, hogy csend és nyugalom van és senki sem fog ugráltatni.

Szóval nyugodtan a hasamon fekszem az ágyamon, előttem a naplómmal, amiben a hét eseményeit írogatom fel. A lényegi résszel már készen vagyok, már csak apróbb simításokat csinálok rajta, ami az én szótáramban azt jelenti, hogy kidíszítem a lapok szélét, hogy ne legyenek olyan egyhangúak. Nem mellesleg meg ezzel a megoldással azt is nyomon tudom követni, hogyan érzem magam a hónapok múlásával.

Most éppen az anya medálját képező kígyót rajzolgatom, mikor is konkrétan a semmiből megjelenik az orrom előtt két boríték. Őszinte leszek úgy megijedtem, hogy majdnem kitörtem a derekam és utána a hátamat nyomkodva nézek körbe a szobában keresve, hogy mégis honnan kerültek ezek elő. Egy biztos nem Siarulitól jöttek, mert ő képes lenne pofátlanul bejönni, nem is foglalkozva vele, hogy milyen helyzetben talál.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a borítékok biztonságosak, úgyhogy csak hogy biztos legyek benne, hogy ártalmatlanok és véletlen sem azért mert be vagyok szarva tőlük, mindegy a lényeg, hogy percekig nem nyúltam hozzájuk és az után is először csak megpiszkálom őket Vela varázspálcájával, ha felrobbannak ezt a pálcát nem fogom sajnálni. Szerencsére viszont nem történik katasztrófa, így végre felveszem a leveleket és megforgatom őket.

- Nincs rajtuk név. - Húzom össze a szemöldököm, majd lehunyom a szemem és megkockáztatok egy pálca nélküli varázslatot. - Ártalmatlanok. - Pislogok a papírokra. - De mégis ki küldene nekem így levelet? - Vakarom meg a fejemet. - Tuti nem Sirius, ő sokkal nagyobb bum-ot csinált volna belőle. Anya se lehet, ő baglyot küldene, ahogy Olga néni  is. Ez viszont kilövi azoknak a listáját, akik levelet küldenének nekem. Úgyhogy fogalmam sincs honnan jöttek a borítékok.

- Hát egyetlen módja van annak, hogy megtudjam, hogy kitől jöttek. - Realizálom a dolgot végül fennhangon. - Ki kell bontani. - Nyelek egy nagyot, majd kuncogni kezdek. - Szedd össze magad Lily már több, mint négyszáz éves vagy, az egész világ a lábaid előtt hever, majdhogy nem legyőzhetetlen vagy, nehogy már megijedj két egyszerű borítéktól. - Szidom le magam a fejem rázva. Aztán egy újabb nagy levegővétel után, most újra az eredeti tizenkét éves alakomban kinyitom az elsőnek kinevezett borítékot.

Ahogy az várható volt egy levelet találok a borítékban. Az viszont meglep, hogy a levél mindössze egy papír és az sincs teli írva. Sőt, csak egy mondat van rajta, meg egy pecsét a jobb fölső sarkában, ami kicsit sem segít beazonosítani a feladót, mert fogalmam sincs kihez tartozik. Így az utolsó támpont a mondat lehet...

- Hogy mi a Kirké van? - Pislogok a lapra, amiről válaszként csak az az egy mondat néz rám vissza, hogy "Hónapok óta nem hallottunk önről főnök, minden rendben van?"

- Valaki most csak át akar verni engem, igaz? - Húzom fel a szemöldökömet és értetlenül nézek körbe a szobában. - Ez mi a bánat akar lenni? Milyen főnök? Mi az, hogy hónapok óta nem írt? - Vakarom meg a fejem és nagyobb zavart érzek a tudatomban, mint ami akkor volt, mikor rájöttem, hogy a Seggfej csak megjátszotta a dadogást.

- Jól van, ha te ekkora hülyeség vagy, akkor mi lehet a másik? - Nézek fél szemmel ketteske borítékra. - Egyáltalán ki merjelek nyitni, vagy elég volt nekem mára a hülyeségből? - Sóhajtok egyet, viszont a kíváncsiságom kihozza a jobb oldalamat és végül odanyúlok a másik borítékért és egy pillanatra se gondolkodom rajta, hogy óvatosan nyissam fel. Ebben már egy hosszabb levél van, pecsét nincsen, de a levél alján az aláírás olyan szépen van leírva, hogy egy ideig fel se fogom, hogy kinek a neve van oda írva.

- Hogy ki? - Jut el hosszú percek után a tudatomig, de csak megfordítom a levelet, aminek a hátulja azonban üres. - Biztos, hogy rosszul látok. - Rázom meg a fejem, de mikor visszafordítom a levelet, még mindig ugyanaz a név van ott. A biztonság kedvéért a borítékba is visszateszem. - Biztos, hogy nem az a név van ott, amit hiszek, hogy ott van. - Mondom makacsul, majd ezúttal másodjára, most már sokkal lassabban kihúzom a levelet a borítékból és belekukucskálok az összehajtott lap aljára, de azonnal össze is nyomom.

- Ez még mindig az. - Tágulnak ki a szemem, viszont valahogy nem tudom felfogni a dolgot, így újra megismétlem a mozdulatot, majd utána még vagy nyolcszor. - Jó. - Nyelek egy nagyot. - Ez a levél biztosan tőle jött. - Jelentem ki. - Gyerünk Lily, szedd össze magad, attól, hogy nem kellene ismernie, még kaphatsz tőle levelet. - Fújok egyet. - Olvassuk el. - Nyitom ki a levelet és végre elkezdem olvasni.

"Szia kisfarkas!" Csak eddig jutok el, mielőtt a szemeim megtelnek könnyekkel és a roxforti szobám megszűnik létezni előttem. Vela emlékei, megint.