Tomboló Sárkány

80. Extrém időjárás

Ebben a világban töltött életem legveszélyesebb hetei vannak mögöttem. Sok mindent megéltem már, rengeteg mindent láttam, de ez... Ilyet még sehol sem. Szó szerint természeti katasztrófák rázzák meg az egész világot megállás nélkül, mindenhol. De annyira mindenhol, hogy naponta ezrével kapom az aggódó leveleket, hogy mégis mi folyik itt és hogy tudok-e tenni ellene valamit.

Csakhogy nem tudok semmit sem tenni! Fogalmam sincs honnan jönnek ezek a dolgok, vagy mi váltotta ki őket. Egyik nap csak úgy maguktól elkezdődtek. Puff, mintha valaki egy átkot tett volna az egész bolygóra. Szó szerint minden káoszba fordult. Ha ilyen lesz a világ vége inkább kihagyom, ha nem baj. Nem érdekel mibe fog kerülni, ráveszem Alexander-t, hogy elvigyen otthonról, de én még egyszer biztos nem fogom ezt végig élni.

Szóval röviden, kurvára ki vagyok akadva a helyzet miatt. Annyira, hogy most megunom a dolgot és elmegyek saját magam válaszok után kutatni. Az első utam pedig nem vezet máshova, mint papához Amerikába az AMM főhadiszállására, azonban papa sehol sincsen. Olyan, mintha egyszerűen elnyelte volna a föld, ami igazából úgy röhejes, de már nem merek elhamarkodottan ítélni, mert fogalmam sincs, meddig képes az ellenség elmenni, hogy megtegyem, amit akar.

Viszont jelenleg kisebb gondom is nagyobb annál, hogy azon gondolkodjam mit csinál az ellenség. A legfontosabb dolog, hogy megtaláljam a válaszokat a természeti katasztrófákra és megtaláljam papát. Nem aggódom az épsége miatt, érzem a jelenlétét a tudatom hátuljában, tudom, hogy életben van, csak azt nem tudom, hol van.

Úgyhogy a következő helyre megyek, ahol lehetségesnek tartom, hogy válaszokat kapjak, ez a hely pedig nem más, mint a családi ház. Így a következő pillanatban már ott állok a bejárat előtt és szó szerint beviharzom a helyre. Itt már biztatóbb hangok fogadnak, hiszen hangos vitatkozást hallok az egyik teremből.

- Mondtam már, hogy nem mi voltunk! Még Thor se tudja mi a fene ez, pedig ő a viharok istene! - Ordít túl mindenkit Loki nagypapa hangja.

- Azt akarod mondani, hogy a varázslók tették? - Pont akkor lépek be a szobába, mikor meghallom ezt a hangot. A szemeim kitágulnak és földbe gyökerezik a lábam. Az asztal körül, ahol alig egy fél éve családi vacsoránk volt, most ott ül a családom, anyu és a Druida, meg a Roxfort alapítói.

- Malazár. - Bukik ki belőlem, szinte alig hallhatóan, de mégis mintha mindenki hallotta volna, mert teljesen elnémul a terem és az összes szem rám szegeződik.

- Miért sírsz kisfarkas? Semmi baj. - Ölel hirtelen magához papa, én pedig azonnal belé kapaszkodom.

- Én csak... - Motyogom és összeszorítom a szemeimet. - Tudom, hogy ő nem ugyanaz, de olyan régen láttam már. - Sírom papa mellkasába.

- Tudom kisfarkas, tudom. - Simogatja meg a fejemet.

- Semmi baj, kis vérszívó, megértjük. - Érzem meg Hel bácsi kezét is a fejemen.

- Ne sírj kisunokám, itt vagyunk. - Fogja meg a vállam Loki nagypapa.

- Ki a kislány és hogy jutott be ide? - Jön Malazár rideg kérdése.

- Ő... - Kezd bele papa, de én megrázom magam és kibontakozom az ölelésekből, majd két lépéssel a férfi elé kerülök és minden valaha tanult családi etikettet előkotorva az emlékeim legmélyéről, igazi úri Mardekár hölgyhöz illően meghajolok a férfi előtt.

- Lily Vela, szolgálatára családfő. - Mondom fel se nézve a férfire. Így közelről a legutóbbival ellentétben érzem, hogy ők élnek. Valószínűleg szereztek abból a varázslatos almaléből.

- Már évszázadok óta nem láttam senkit, aki tudta volna, hogy illik üdvözölni egy családfőt. Kitől tanultad ezt? - Jön a férfi komoly hangja, mire halványan elmosolyodok és végre felnézek rá.