Story Of My Life

Season 1. ~ Chapter 44. /Don't cry/

.::Lily Smith szemszöge::.

Sosem lehet tudni, hogy mennyi időnk van még az életből. Egy évünk, egy hónapunk vagy esetleg csak pár napunk. Ha azt hisszük, hogy egy boldog, hosszú életünk lehet egy szerető férj mellett sok- sok gyerek körében, akkor nagyon tévedünk. Bármikor történhet egy baleset, vagy egy betegség, amely elveheti tőled azt, akit mindennél szeretsz. Louis még túl fiatal a halálhoz. Ez nem történhet meg vele! Az orvosok sem mondtak semmit, így tehetetlenül ültem a váróban a fehér széken. Az egyik oldalamon Grace ült, míg a másikon Harry, Melody és Niall pedig Emmára vigyázott. A könnyeim elfedték az arcom, emiatt nem láttam semmit. Lou- t már órák óta műtik, mi pedig nem tehetünk semmit.

- Lily!- hallottam meg azt az összetéveszthetetlen hangot, ami valószínű, hogy Lottie- hoz tartozott. Felé kaptam a fejem, és most már a hanghoz kép is társult. Csakugyan Louis húga száguldott felém, mire felálltam, hogy megölelhessen. Átnéztem a lány válla felett, és Johanna- t pillantottam meg, aki zokogva sétált felénk. Ahogy a szőke lány elengedett Louis édesanyjához mentem, aki egyből az ölelésébe zárt.

- Mi történt?- kérdezte a nő, miután bontotta az ölelést. Hangjában mélységes szomorúság, együttérzés és féltés csengett.

- Nem tudom!- mondtam kiszáradt torokkal, de amit elhagyták ezek a szavak a szám megjelent az orvos, aki a vőlegényem műtötte. Azonnal köré gyűltünk, és kérdő tekintettel nézünk az őszölő, ötvenes évei elején járó dokira.

- Mr. Tomlinson jól van!- erre a három szavára mind a hárman kifújtuk a levegőt, de a férfi folytatta. – De még kómában van. Szerencsére a műtét jól sikerült, azonban a lába eltört. Még nem tudjuk, hogy mikor fog felébredni. Ez akár több napis, sőt több hétig is eltarthat. Bemehetnek hozzá, de egyszerre maximum ketten, és ne nagyon sokáig.

- Köszönöm!- néztem hálás tekintettel a doki barna szemeibe, mire a férfi halványan elmosolyodott, és elsétált. – Johanna bementek?

Kérdőn néztem a nőre, majd Lottie- ra, Lou édesanyja csak bólintott egyet, és máris karon ragadta a lányát.

Nem egész negyed óra múlva...

Miután Johanna és Lottie kijöttek nyitva hagyták az ajtót. Benéztem rajta, de nem tudtam annyi bátorságot venni, hogy átlépjem a küszöböt. Harry és Grace felé fordultam, majd egy aprót intettem a fejemmel jelezve, hogy menjenek be, ha szeretnének. Bármennyire is szerettem volna látni Lou- t, még álltam készen rá. Talán megrémültem attól, hogy mit fogok látni odabent? Előfordulhat, mert nem tudom, hogy mire számítsak. Grace- re pillantottam, aki bátorítóan bólintott egyet, és még közelebb ült a szerelméhez, ezzel tudatva velem, hogy nem szeretnének még bemenni. Vettem egy nagy levegőt, majd beléptem a fehér műanyag ajtón. Louis a nagy ágyban feküdt csukott szemekkel, látszólag élettelenül. Mellé léptem, majd megfogtam a kezét, amely mozdulatlan teste mellett hevert.

- Louis...- suttogtam a fiúnak, bár tudtam, hogy nem hallja. – Én eldöntöttem, hogy veled szeretném leélni az életem. Ezen a döntésemen nem akarok másítani, remélem nem is lesz rá szükségem.

Szemem újból megtelt könnyel, de most azonban nem csurrantak ki, nem folytak le az arcomon. Csak néztem a vőlegényem ernyedt, mozdulatlan testét, és egyre jobban tudatosult bennem, hogy nem akarom elveszteni. Ekkor egy gyengéd szorítást éreztem...