Story Of My Life

Season 1. ~ Chapter 45.

.::Melody Smith szemszöge::.

A telefonom hangos csörgése ébresztett fel. Felemeltem Niall mellkasáról a fejem, és a hang irányába fordultam. Miután felvettem az éjjeliszekrényről a mobilt, végighúztam az ujjam a kijelzőn, majd a fülemhez emeltem a készüléket.

- Melody! Baj van!- hallottam meg a húgom kétségbeesett ziháló hangját, mire az a cseppnyi álmosság is eltűnt a szememből. A mellettem fekvő Niall- re esett a pillantásom, aki érdeklődő arckifejezéssel ült fel.

- Lily! Mi történt?- kérdeztem aggódva. A húgom nem szokott ok nélkül így viselkedni, ami engem nagyon aggasztott. Lily töviről hegyire elmondta, hogy Louis kórházba van, és, hogy nem tudja, mihez kezdjem most Emmával. Én rögtön felajánlottam, hogy most azonnal elmegyünk és vigyázunk rá. Miután letettem a telefont kipattantam az ágyból, a szekrényem elé léptem, és kikaptam egy fekete farmer, egy tört fehér kötött pulcsi társaságában.

- Mi baj van?- lépett mögém Niall. Átfogta a derekam, és csak annyi helyet szorított nekem, hogy meg tudjak fordulni a kezei között. Mélyen az ijedséget árasztó szemem pásztázta, amibe már kezdtek gyűlni a könnycseppek.

- Louis autóbalesetet szenvedett!- nyögtem ki nagy nehezen. Niall arca eltorzult. – Megígértem Lily- nek, hogy vigyázunk Emmára, úgyhogy kapjuk össze magunkat...

Egy óra múlva...

Niall átkarolva vont a mellkasának, miközben Emmát néztük, ahogy babázott. Még mindig nem kaptunk semmi hírt Louis- ról, ami kicsit aggasztott mind a kettőnket. Nagyon feszülten bújtunk egymáshoz, de végül én törtem meg a már rég óta fenn álló csendet.

- Ha Louis nem éli túl...- kezdtem volna, de a mellettem ülő fiú az ujjával betapasztotta a szám.

- Melody, túl fogja élni!- mondta cseppet sem meggyőzően.

- De ha nem! Abba Lily bele fog pusztulni! Azt ő sem fogja túlélni! És, ha nekem nem sikerül ismét legyőznöm a rákot, akkor Lily teljesen egyedül fog maradni!- fejeztem be, de a mondat végére már potyogtak a könnyeim, amiket Niall igyekezett letörölni onnan. A könnyfátyol mögül néztem rá, de még így is láttam, hogy neki is csillog a szeme.

- Minden rendbe jön majd!- suttogta, majd magához ölelt...

.::Lily Smith szemszöge::.

Az összefonódó kezünket néztem, de az erőtlen szorításra a tekintetem Louis arcára kaptam. A szeme résnyire volt nyitva, az arcán pedig egy gyengéd mosoly terült el, a szememből a könnyek pedig kezdtek szépen lassan leszivárogni. Borzasztóan örültem, hogy életben van, azok a könnyek örömkönnyek voltak.

- Szia, Baby!- morogta halkan Louis.

- Szia!- suttogtam vissza szipogva. – Annyira megijesztettél!

- Ne sírj! Jól vagyok!- mosolyodott el még jobban, majd elengedte a kezem, és kinyújtotta a karját, egy olyan „bújj ide" tekintet kíséretében. Fogalmam sem volt, hogy szabad- e ilyet tenni vagy sem, de leültem a terebélyes ágyra, majd elfeküdtem rajta, miközben Louis mellé préseltem magam.

- Nem fáj semmid?- kérdeztem szipogva, miközben felnéztem az észveszejtően gyönyörű kék szemeibe. Egy fejrázást kaptam válaszul, ami némiképp megnyugtatott.

- Ne sírj!- simította végig az arcom a másik kezével. – Tudod jó, hogy utálom, amikor sírsz!

- Szabad egyáltalán így feküdnünk?

- Szerinted érdekel?- adott egy édes csókot a számra...

Lenne egy kérésem hozzátok! Annyira jól esne még pár komment a vote- okon kívül! Légyszíves íjatok, ha szeretnétek, hogy folytassam...